Rézhiány (is) van

Eddig is volt rézhiány, de ez csak az árak mérsékelt növekedésében jelentkezett az utóbbi 1-2 évben. Most azonban más lett a helyzet, nemcsak a szállítási nehézségek és a „bespájzolás“ miatt.

Egy közeli példával lehetne illusztrálni az új tendenciákat. Egy osztrák cég, amely elektrotechnikai komponenseket, reléket, mágneskapcsolókat stb. gyárt, már évekkel ezelőtt (úgy 1992-93 táján) kisebb hazai, hasonló szakmában foglalatoskodó cégekkel gyárttatta le termékeit. Személyesen láttam, hogy Bécsben a kisebb cégnél a nagy cég feliratozásával ellátott termékek jönnek le a gyártósorról. Az ellátás akadálymentes volt, három-négy éve még a megrendelést követően 5-7 nappal már hozta is a futár a pozsonyi leányraktárból. De most? A megrendelést január végére igazolják vissza, azzal a megjegyzéssel, hogy ez még tolódhat egy-két hónapot is.

Nem hagytam annyiban a dolgot, mert az alkatrészek sürgősen kellettek, felhívtam a céget, és érdeklődtem az okok miatt. Három fő okot említettek: rézhiány, műanyaghiány és a távol-keleti gyártás.

Ezek szerint az anyaghiányon kívül már nagyban befolyásolja a termelést az árharc is. Az osztrák szakmunkás nem dolgozik olyan kevésért, amennyit ezért otthon kapna. A vállalat kihelyezte a termelést a Távol-Keletre.

Legyen még egy hazai példa is: a pozsonyi kábelgyár egy speciális kábel leszállítását (amit már negyed évszázada náluk vásárolok, eddig úgy 15 napos beszerzési idővel) három hónapban rögzítették. Rákérdeztem: itt is a rézhiány, illetve a réz árának drasztikus emelkedése van a háttérben.

Itt nem csak a Covid-válság és a szállítások el-elmaradozása a ludas, hanem – csodák-csodájára –  a zöldpolitika is.

A Goldman Sachs jelenlegi becslése szerint 2030-ra 8,2 millió tonnás rézhiánnyal kell számolni. Ez nagyon sok! Az okok elsősorban a rézbányászat elmaradottságában, az újraelosztási (sic!) mechanizmusokban és a zöldenergiára való átmenetben is keresendők.

Nicholas Snowdon (Goldman Sachsd) szerint

A kínai kereslet továbbra is nagyon erős, ebben az évben 4%-kal nőtt, amit az infrastrukturális beruházások erőssége, az ingatlanépítések olyan időszaka, amikor viszonylag sok elektromos eszközt és vezetéket használnak fel (például a passzívházakhoz) és a fogyasztók kereslete által vezérelt ágazatok erőteljes fellendülése támaszt alá. Az ellátási rés szakadékká válik...“.

Szerinte a zöldgazdaságnak már most „rézmagja“ van, mivel a környezeti politikák a következő évtized folyamán az 1970-es és 2000-es évekkel megegyező mértékű tőkebefektetési fellendüléshez fognak vezetni, és a réz jelenti a zöld energia átmenetének alapját.

Európára nézve a szállítások miatt még veszélyesebb a helyzet, hiszen a nagy rézkitermelő országok elég messze vannak, fuvarozási gondjaink pedig nem látszanak csitulni.

A világ legnagyobb rézkitermelő országai:

1. Chile                                3 405 100 tonna/év
2. Kína                                 1 600 000
3. Peru                                 1 197 560
4. Ausztrália                           914 000
5. Oroszország                      883 000
6. USA                                   696 000

A többiek összesen ennek csak töredékét termelik. A világ első 6 nagy rézkitermelő országa kb. évi 8 millió 696 ezer tonna rezet termel, ha ezt összevetjük a jósolt 8,2 millió tonna pluszkereslettel csak a zöldpolitikában, akkor nem állunk nagyon jól. A már megtárgyalt csiphiánnyal és a vírusjárvánnyal együtt ez vagy drasztikusan visszafogja a globális gazdaságot (a multicégek óriási kárára) vagy búcsút mondhatunk pl. a párizsi és glasgowi klímacsúcson született megegyezéseknek. Nem azért, mintha nem volna rá „pénz, paripa, fegyver“, hanem mert nem lesz egy olyan alapvető fémes nyersanyag mint a réz.

A naprendszeri  Föld bolygó tartalékai pedig végesek, valamit tehát illene kitalálni!

Megkockáztatom: ha a globális (ma már igazában  mondhatjuk – imperialista) gazdaság nem kerül padlóra, akkor ki is fognak találni –  mert „sehogyan még sose vót“. Tudják ezt a globalogazdik is.

Valóban tudják?...