Rendhagyó kérdések a járványok kapcsán
Sok-sok évtizeddel a felejthetetlen Tom Sawyer és Huckleberry Finn című ifjúsági regények olvasása után ma délután ismét Mark Twain könyvét kutatom a könyvespolcomon. Gangesz – A nagy megtisztító című útleírását keresem, amelyet még valamikor a hetvenes évek elején olvastam. Közlései az évek során elhalványultak, azt hittem, már el is felejtettem. De üzenete most, a járványok riadalmában meghökkentő kérdéseket vet föl, és szinte szóról szóra eszembe jut!
A lélektan tanítása szerint memóriánk azt rögzíti tartósan, olykor meglepően hosszú ideig, ami valamilyen okból már a rögzítés pillanatában fontos volt számunkra. Szinte könyv nélkül fel tudnám mondani az idevágó részletet, amely kedvéért ma, ennyi idő után, hosszú percekig nyomozva, megkerestem és újra fellapoztam a könyvet, amely először 1897-ben jelent meg. Meghökkentő beszámoló a korabeli Indiáról, az indiai higiéniáról és az immunitásról. A meghökkentő jelző helyett bízvást írhattam volna megrendítőt, hiszen a Harappa-civilizáció közel 6000 éves üzenete szó szerint megkérdőjelezi a 21. századi egészségügyi nézeteimet.
Mark Twain írja: „Megtettük a szokásos kirándulást a Gangeszen, ponyvatető alatt üldögélve a kézzel hajtott bárkán. Azt hiszem, sosem unná el az ember a fürdőzőket, a leleményességüket, mellyel vetkőznek és öltöznek, anélkül, hogy testükből túl sok bronzszínt mutatnának meg – nem unnánk el áhítatos mozdulataikat, és elmerült olvasó-pörgetésüket. Ellenben meg tudtam volna unni azt a látványt, amikor szájukat mosták ezzel a rettenetes vízzel, sőt ittak is belőle. (…) Egyik helyen a szennyvízcsatorna bűzös áradata zavaros piszkos színűvé tette a vizet, egy hulla is bukdácsolt benne, valahonnan felülről úszott le. Tíz lépéssel lejjebb egész sereg férfi, asszony és csinos lány állt derékig a vízben, tenyerükkel meregették is itták. Hitük szerint a Gangesz vize megtisztít mindent, amit megérint, mégpedig azonnal és tökéletesen.”
Tudom, hogy ezzel a közléssel igen sikamlós területre léptem, de Mark Twain mégis csak a világirodalom egyik tiszteletre méltó, meghatározó alkotója, s az alább következő állításait az idők folyamán – ha igaztalanok vagy tévesek volnának – már korrigálták volna az Utazás az egyenlítő körül című kötet kiadói. Őket meg nyilván az egészségügy felavatott apostolai. Ez azonban máig nem történt meg, így hát bizalommal olvasom tovább a realista Mark Twain enyhén szólva is zavarba ejtő beszámolóját.
„Mr. Henkin, az agriai kormány fizikusa elhatározta, hogy megvizsgálja a vizet a fürdőhelyeknél, ott, ahol a szennycsatornák a folyóba ürülnek. Egy köbcenti vízben milliószámra talált baktériumokat. Hat óra leforgása alatt azonban a mintában ezek a baktériumok mind elpusztultak. Most új mintát vett,
immár az elúszó állattetemek közeléből, és további kolerabacilus-telepeket adott a mintákban lévőkhöz. Hat óra leforgása alatt valamennyi baktérium az utolsó szálig elpusztult! Ezt követőn tiszta, minden állati (mikro?) élettől mentes forrásvizet vett, és néhány kolerabacilust telepített bele. A bacilusok nyomban elkezdtek szaporodni, hat órán belül (akárhányszor végezte el újra a kísérletet) csak úgy nyüzsögtek, több millióra nőtt számuk a mintában.” Mark Twain leírja, hogy „a hinduk évszázadok óta feltétlenül hittek a Gangesz vizének tökéletes tisztaságában (és tisztító hatásában), meggyőződéssel hitték, hogy azt semmi be nem szennyezheti.”
Ennél a gondolatnál álljunk meg egy pillanatra. Nem Mark Twain az első, nem is az utolsó, aki egykor létező szakrális tudást sejtet az emberi szellemtörténet homályba vesző időszakából. Talán a mítoszok mélyebb megértése, hagyományaink nagyobb komolysággal, odafigyeléssel kezelt igazsága közelebb vihetne ehhez az immár érthetetlenné vált, elfelejtett tudáshoz? Szerintem volna mit újra megértenünk fennhéjázó modern-ségünk kufárszellemén és annak álcáján túl is.
Másfelől a pandémia rémületében összeborzongva adok hálát a sorsnak és Istennek, hogy már a huszonegyedik század nemzedékeihez tartozhatom, egy modern európai egészségügy védelme alatt. Ha kell, van hova fordulnom megbízható (garantált) orvosi szaktudásért. Ezt a nézetemet még akkor is fenntartom, ha az Európai Unióban mára erősen halványulóban van az az emberközpontúság, amely anno az orvostudományt (is) fejlődésnek indította. A humanitás, a múltat szondázó mélyebb (szakrális) ismeretek azonban a kufárszellem martalékává váltak. De szurkolhatunk, talán még van remény, hogy az európai szellem az értelem kevésbé torzult fényénél ítéli meg hagyományaink rejtőző ismereteit.
