Reménykedő reménytelenség
Időről időre letöröljük a táblát. Ami volt, nincs többé. Ahogy az Ákos-nóta első sora mondja: „minden most kezdődik el”. Itt a Felvidéken, köztünk, magyarok között – nyolcvan éve ismétlődően. És minél kevesebben vagyunk, minél megfáradtabban, fásultabban, annál gyakrabban jön a mi belterjes tabula rasánk. Beneš-ügyekben elsősorban. Minél többedszer indulunk új nulla pontról, annál kilátástalanabbul szembesülünk a – mondjuk így – származtatott következményekkel vagy folyományokkal.
Kezdetben volt a kollektív bűnösség billoga és a kollektív jogfosztás. A hontalanság. Szüleim, nagyszüleim megjárták Csehországot, Sedlečkót, Sušicét, nem saját jószántukból, s amikor végre hazatérhettek, kaptak még pár hónapra kényszermunkát Nyitra környékén. Honnan is tudom, hogy volt egyszer olyan is, hogy Krvavé Šenky?! –, mert időbe telt, míg az elkobzott házaik északról jött új lakóit máshol el tudták helyezni… De: magyarok maradtak. Nem akármilyenek. Nálunk íratlan szabály volt, hogy a magyar újságot – amint megjelenhetett – meg kellett venni, elő kellett fizetni, mert értéke volt a magyar szónak (a kommunista lózungok ellenére is), normális volt, hogy ahogy megnyílt a magyar iskola, átíratták oda az addig cseh, majd szlovák iskolát látogató nagyobb unokatestvéreimet is. A kollektív bűnösséghez meg úgy viszonyultunk, hogy olyanok vagyunk, mint a legtöbben, a kommunista világban mindenki bűnösnek számított valamiért, úgyhogy jobb volt az embernek a saját rendje szerint élni az életét. Jártunk hittanra, templomba, s megtanultuk, hogy egy dolog, amit az iskolában mondanak, a másik meg, hogy milyen értékek szerint élünk.
Sokszor hallottam, hogy „a kerék forog, egyszer fent, egyszer lent”, az ember meg attól ember, hogy elbírja a sorsát. A felvidéki magyar sorsát is.
Hogy van ilyen, ’68-ban tapasztaltam meg, kamaszként, amikor a csallóközi utcákon megjelentek a feliratok, hogy „Maďari za Dunaj!” meg „Češi peši do Prahy!”, mert a kissé szabadabbá vált világ előhozta a régi rossz – addig lefojtott – többségi szellemeket is. Amikor egy augusztusi hajnalban megjöttek a szövetséges tankok, apám azzal nyugtatott bennünket: legalább nem lesz marhavagon és Csehország.
Nekem az sem volt csoda, ami a bársonyos forradalom után érkezett meg menetrendszerűen: a gyűlölet. Megint a Duna túloldalára küldtek, a cseheket meg végül csak lerúgta magáról a szlovák nemzet. (Jó, nem egészen, de ezt most hagyjuk.) Amolyan megtűrt, elviselt státusban élünk azóta is. Ki jobban, ki rosszabbul. Egy egészen más rendszerben, de a megbékélés valahogy nem megy azóta sem. A magyar a Felvidéken szálka maradt a köröm alatt. Amikor még egy erős magyar parlamenti párt képviselői kardoskodtak a kollektív bűnösség miatti megkövetésért – mert a zsidóktól és a németektől már határozatban kért elnézést emiatt a parlament – mindig volt ürügy arra, hogy miért nem lehet. Mert „ezeréves elnyomás”, ugye… Egeret szültek a történelmi vegyes bizottságok is, melyeknek ezt elő kellett volna készíteniük. (Ján Čarnogurský szerint csak 150 évet kell kiböjtölni velünk.)
Az uniós tagságunk sem hozott e téren változást. Hiába járta meg a kollektív bűnösség ügye többször is Brüsszelt, a Velencei Bizottságot és az ilyen-olyan egyéb fórumokat, a vége az lett, hogy Uniónk bölcsen tagállami belüggyé tette a nemzeti kisebbségek jogait, jogállását és helyzetét. Manapság pedig megint el lehet kobozni magyar ingatlanokat.
(Várom, hogy mikor vetnek szemet a lakásomra.) A számbeli nemzeti kisebbségek ma már az Uniónak nem jelentenek semmit. (Lásd: Minority SafePack!) Ott az LMBTQ+ a kardinális kérdés.
Itt, a Felvidéken mára egyre több magyar tanulta meg, hogy européernek lenni sikkesebb, hogy külföldön tényleg nem számít a pék (stb.) nemzetisége, csak a dolgos két keze, meg az, hogy angolul (esetleg németül is) megértesse magát. Ahol a megélhetése, ott az érdeke. Pozsony mellett ezt most már Brüsszel is sulykolja. Egyre nagyobb sikerrel. Kitántorgott magyarjaink közül alig néhányan voksoltak – levélben cca 150 fő – a felvidéki magyar politikai képviseletre, s az itthon maradott felmenőiknek is el tudták, el tudják magyarázni, hogy felesleges szavazni járni, hogy magyarnak lenni egyre kilátástalanabb vállalás. Mert mi van nekünk abból?
Csak egy örök – szkeptikus – konzervatív optimista bizakodhat. De innen szép nyerni.
Megjelent a Magyar7 2026/21. számában.
