Remény a holnapban
Félni nem jó, de néha hasznos, főként, ha tettekre ösztökél. Bízni vagy reménykedni viszont szükséges, mert enélkül nehéz a holnapra várni. Negyven éve, amikor Csernobil atomkatasztrófája még csak suttogás tárgya volt, mindenki félt. Ma, amikor a világégés rettenete minden korábbinál közelebbi veszélyt hordoz, sokaknak már egy „klikkre” sem érdemes az aggodalom, ami akár a holnap záloga is lehet.
Gyerekként, életnyi évtizedek távlatából az iskolai öltözőkben elsuttogott, lényegében alig értett, de annál félelemteljesebb szavak mellett az otthoni szótlan feszültséget, a csendes összenézéseket és a lakótelepi lakás „spájzának” szerepét betöltő szekrényben hirtelen megszaporodó élelmiszerkészletet tudom felidézni 1986 tavaszáról, amikor hirtelen kéznyújtásnyi közelségbe került az atomkatasztrófa sokat ragozott rémképe. Egy emberöltővel később homályos múlttá vált a konyhaasztal alatt felhalmozott tartóstejek emléke, és hátborzongató látnivalóvá Pripjaty szellemvárosának, minden ócska filmes próbálkozást földbe döngölő látványa, elképzelhetetlen fájdalmaival, sorsaival, halálcsendes mementójával.
Banalitás, hogyan múlik az idő, és az egykori jelen még ennél is gyorsabban válik emlékezetté, velünk együtt. Az egykori gyerekkor ki nem törlődő rémképeinek talán mégis megmarad a maguk szerepe, egy a huszadik századba nyúló kollektív rémálom részeként, amely ugyan nélkülözi a „közösségi” média 4K-s és öt másodperces közlésintenzitását, de mélyen beívódott és kitöröletlen maradt.
Jó is az emlékezet. Főként manapság. Még ha velünk együtt el is vész. Ezekben az időkben, amikor Európa soha nem választott „vezetői” úgy utasítják el az energetikai célú nukleáris technológiák felhasználását, hogy közben atomfegyverzet létrehozásának céljával manipulálnak. Amikor indirekt módon felvetül annak lehetősége, hogy az első ismert atomkatasztrófa szomorú helyszínének számító és évente százezrek halálát okozó háború által sújtott Ukrajnának atomfegyvert szállítsanak.
Amikor ott tart egyes országokban a többségi közvélekedés, hogy elfogadható lenne több millió ember életének kioltása nukleáris fegyverek által, csupán amiatt mert őket erről ilyen irányban győzte meg a „közösségi” médiában terjesztett agymosás.
Amikor az emberi civilizáció állítólagos bölcsőjének számító Európa lakosságának túlnyomó többsége elutasítja, hogy bármit – akár napi egy pisztáciás kávéját is - feláldozza saját közössége érdekében, de közben „határok nélküli nyitottságot” hirdetve elfordítja tekintetét százezrek meggyilkolásáról, amikor úgy kívánja a nyugalma?
A holnap lesz. Velünk vagy nélkülünk, de biztosan. Jobb lenne velünk. Pontosabban veletek, akik a jövő lehettek. Tegyetek érte! Memento mori! De ne csak a mának élve. Mert a holnap és a remény fontos. Pripjatyban negyven évvel a katasztrófa után már van élet. A kérdés, hogy Európában is lesz e ilyen újjászületés? Katasztrófával vagy anélkül.
