2019. április 20., 08:28

Rajtunk a stigma

Nem tudjuk őket hátrahagyni, feledni sem. Kísérnek vagy kísértenek? Van, hogy megnyomorítanak, ólomsúlyként nehezednek ránk, máskor röpítenek, felszabadítanak. Mert ez a miénk! A történeteink. Amik mi magunk vagyunk. A sok kis egyéni sorstörténetünk, amelyek közös emlékezetté olvadnak össze. Hosszú évtizedek alatt összeállt mozaikkép pereg előttünk, amely színes is lehetne, de valahogy több benne a sötét. A megmagyarázhatatlan miértek világa ez, és mi egy évszázada keressük a miértekre a válaszokat.

stigma
Fotó: Pixabay

Dédapáink, nagyapáink fölött háborúkkal és határokkal írták a történelmet, hogy aztán rájuk süthessék a bűnösök bélyegét. A háborút ugyan túlélték, de a békébe majd’ odavesztek. Múlttalanok büntettek: bosszúból, irigységből, kapzsiságból, meg leginkább zsigeri gyűlöletből. Bűn sem kellett, csak némi vagyon, és jött a parancs, amely alapján egy életet kellett néhány bőröndbe becsomagolni. Nyolcvanezernél is többen, házat odahagyva, nincstelenként, marhavagonokba terelve indultak el az óhazába, hogy idegenként, jövevényként keressenek új életet.

Azoknak sem volt könnyebb, akik maradtak. A másodrendűség mellett a megélt trauma súlyos tehertételként nehezedett rájuk, s a kibeszéletlen múlt a lelküket is béklyóba zárta. Emlékszem, nekem a kitelepítés, a deportálás szavak csak a rendszerváltás idején kaptak valós tartalmat, akkor értettem meg azt, amivel gyerekként nem tudtam mit kezdeni. Akkor értettem meg, mit jelentettek a nagyapák könnyei, elcsukló hangjuk, ha a múlt került szóba, miért beszéltek számunkra, gyerekek számára érthetetlenül, csupán félszavakkal. És mi ennek ellenére éreztük, hogy még azok a félszavak is súlyos sebeket tudnak feltépni. De hiába kérdeztünk bármit is, választ nem kaptunk. Valószínűleg úgy gondolták, így védenek bennünket. Csakhogy a meg nem élt múlt is a miénk. Dédapáink, nagyapáink és apáink rossz sorsélményeit mi is visszük magunkkal, részünkké váltak, stigmaként hozzánk égtek.

Szociológusok, történészek, kisebbségi kutatók úgy vélik, a múltnak ez a törésvonala máig meghatározza közösségünk életét, lelkületét. Szerintük ezzel magyarázható, hogy a felvidéki a legjobban megfélemlített külhoni nemzetrész. A közösségi emlékezetünkben ugyanis olyan súlyos lenyomata van a jogfosztottság éveinek, amely máig félelmeket, rossz beidegződéseket és gátlásokat táplál bennünk, és amelynek természetes folyamodványa az önfeladás.

Tagadhatatlan, több mint hét évtized sem volt elég a feledésre, s ebben része van annak, is, hogy az ellenünk elkövetett bűnök büntetlenül maradtak. S bocsánat nélkül hogyan is lehetne megbocsátás? A bűnök nem évülnek el. A többségi akarat pedig alattomos. Volt, hogy tabuizálták, volt, hogy bagatellizálták a Beneš-dekrétumokat, s legutóbb, néhány éve, újraélesztve a szellemiségét, határtalan cinizmussal, parlamenti határozattal még meg is védték azokat. Európában, a 21. században ez is a szlovák valóság.

A helyzet feloldása most még nagyon távolinak tűnik. A politika szívesen túllépne már rajta. Csakhogy a rendezetlen és lezáratlan múlt kísért, s olyan teher, amely csak tovább erősíti belső és közösségi frusztrációnkat, és nem mellékesen, szembesít a gyávaságunkkal.

Történelmünk, múltunk nem válhat a politikai érdek martalékává. Ennyivel tartozunk elődeink emlékének. 

(Megjelent a Magyar7 című hetilap 2019/16. számában)

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.