Pressmanék meg a ruandai gyerekek
David Pressman, az USA magyarországi nagykövete azt mondta, hogy az egész világon aggódnak a magyar valóság miatt. Panaszolta ezt a magát helytartónak képzelő diplomata a szokásos budapesti szivárványos parádén (meleg büszkeség) az RTL Híradónak.
A nagy aggodalom közben nagykövet úr kissé eltájolta magát, hiszen az egész világ kissé tágasabb, mint az LMBTQ vezető szerepét szajkózó néhány ország és azok vezetői. Ruandából például nem a melegjogok miatti aggódásról érkezett hír, hanem iskolaavatóról láthattunk videót, amelyen Novák Katalin magyar elnöknek magyar népdalt énekeltek a helyiek.
Persze lehet, hogy ez csak furfangos propaganda, hiszen melyik kormány lenne olyan ostoba, hogy önzetlenül segíti a harmadik világot, ahelyett, hogy fegyvereket szállítana oda? Esetleg diktátorokat nevelne ki magának, akik a pénzéhségbe beleőrült dúsgazdagok érdekeit képviselik a saját népükkel szemben, s akiket később – miután fölöslegessé váltak – feketelistára tesznek és levadásznak? Mondjuk savban oldják fel, mint tették ezt 1961-ben a demokratikus belgák a Kongói Köztársaság elnökével. (A diktátornevelés és -eltakarítás módszertanából egyébként meglepően gazdag irodalmat lehetne összeállítani.)
Dehát Ruanda nem a fejlett világ része, ugye, Pressman úr? Az csak afféle egzotikus tartomány, távoli gyarmat. Kongóhoz hasonlatos, amelynek a meggyilkolt Lumumba aranyfogát nagy pompával, egy csinos, kék dobozkában visszaadták az egykori gyarmatosítók.
Hatvankét év után. Meg aztán kit érdekel, hogy Magyarország ezerszámra nyaraltatja a szerencsétlen ukrán gyerekeket a saját (a magyar adófizetők) pénzén, vagy éppen templomokat, iskolákat épít távoli országokban? Kit érdekel, hogy a magyarok tömegével fogadják be a háború elől menekülő ukrán és nem ukrán embereket? Mindez alig nyom valamit a latban, ha összehasonlítjuk a jogok virágoskertjében elsőbbséget élvező szivárványos riszálással? Pressman úr különös világlátásában összemosódik a melegek „jogfosztottsága” a náci zsidóüldözéssel, s ebben a világképben az igazi, önzetlen segítségnek nincs helye.
Pressman úr aggódásának és szorongásának azzal adott nyomatékot a német tulajdonú „magyar” tévéadón, hogy elmondta, 38 ország nagykövetsége együtt aggódik vele. Amit a buzgó nagykövetek írásba is adtak.
Aztán kivonultak a Népligetbe hűsölni, majd a riói karnevált megszégyenítő tarkabarka tömegben elvegyülve felszabadultan, fittyet hányva egy ország népének ellenérzésére, közösen vonulgattak és aggódtak tovább a politikai képzettségű álbiológusokat az óvodákból és iskolákból kirekesztő, felháborító magyar törvények miatt.
De félre a tréfával! Ha már törvényekkel dobálózunk, a magyar parlament nem szavazta meg a pride-ot betiltó törvényt, és nem támogatta a szivárványos zászlók kihelyezésének tilalmát a középületekre. Ezért a Mi Hazánk mozgalom is megírta a maga nyílt levelét. Ennek ismeretében nem tudom, miről beszél Pressman úr? Persze tudjuk, mi böki a csőrét: az a magyar törvény, amely a gyermekek jogait védi, és nem engedi be az iskolák falai közé az új biológiai hittérítőket. Ezen a téren jogos az aggodalma, ezek egyhamar nem fognak grasszálni magyarországi iskolákban.
Miből gondolja például a szlovák nagykövet, hogy a szlovákok döntő többsége szeretne együtt aggódni becses személyével a szexuális kisebbségek jogaiért? Megkérdezett erről valakit? Tudtommal az Ódor-kormány nem tett hitet az LMBTQ mellett. Vagy csak spontán csatlakozott a rettegők táborához, mert manapság ez korparancs? Ki diktálja a korparancsot?
Valamikor moszkvai ukázoknak kellett hajbókolni. A korábban születettek még élénken emlékeznek a május elsejei vonulgatásokra, ahol azt kapták parancsba, zászlók és blaszfém feliratok alatt adják a „rohadt Nyugat” tudtára, hogy a tévedhetetlen kommunisták jelentik a társadalom vezető erejét. A történelemnek ez a sötét korszaka – köszönhetően a Pressman-féléknek – ismét uralni akarja a szabad világot.
Megjelent a MAGYAR7 29. számában.
