Porviharok és erdősávok
Diethelm megmutatta erejét. Jött, tombolt és sok mindent vitt. Az embert kirázza a hideg, amikor megnézi azt a videót, ahol autók futnak egymásba az M1-esen. Szaladtak bele a vak világba… A porvihar átláthatatlanná tett több útszakaszt is. Erdős részek mellett elhaladva is szembeötlik az a nagy pusztítás, amit az anticiklon végzett. Gyufaszálként dőltek ki a fák. A természet ismét megmutatta erejét. Mi, emberek pedig ismét csak bambán és értetlenül kérdezzük: akkor most mi van?
Mi lenne? Globális éghajlatváltozás meg egyebek. És itt most főleg arra gondolok, hogy a porhivart például a tavaszi vetésre por állagúra előkészített talaj okozta. Játszi könnyedséggel felkapta a szél és vitte. Egészen messzire is akár. Szürkésfekete függönyt vonva az autóvezetők szeme elé. Ha a szélvihar előtt esett volna, ez nincs. Lettek volna helyette vizes, csúszós útszakaszok. Melyik a jobb?
Gyermekkorunkban még tanultunk arról, milyen hasznosak a mezővédő erdősávok. Megfogják a szelet, a port, árnyékolnak, a termőföld és a fák jó kis szimbiózisban élhetnek egymással.
Sokan még bizonyára emlékeznek a hófogókra is, amelyek arra voltak hivatottak, ami a nevükben is áll. Hosszú évek óta mutatóban se látni belőlük egyet sem. Igaz, nem sok hó esik errefelé manapság. De a mezővédő erdősáv is akadállyá vált és irtották, ahol lehetett. Ami jól volt nagypáinknak, dédszüleinknek, az már bizony nem passzol össze az intenzív mezőgazdasággal.
Összhangban élni a természettel. Ez az, amit elfelejtettünk. Jó átgondolt startégiai terv szerint alakult ki egykoron a Földön az élet.
Mindennek megvolt a maga szerepe. Amit mi, okos emberek saját kívánalmaink szerint alakítgattunk. Mostanra úgy tűnik, visszanyal a fagyi. Büntetésünk nem marad el. Kapjuk a perzselő nyarakat, az özönvizeket, az orkánokat… Miből állna egy kicsit józan paraszti ésszel gondolkodni? Kicsit félretenni önös érdekeinket?
Nekem gyakran felrémlik, ahogy valaha a falusi emberek figyelték az évszakok változását is igazodtak hozzájuk. Még a madárdalnak is volt jelentősége. Pontosabban annak, mikor szólalt meg egy bizonyos madár…
Ahhoz már tartani lehetett, az eligazodási pont volt. Akkor már tudták, mi a dolguk. Ők még nem leigázni akarták a természetet, hanem a kebelén élni. Elvenni belőle annyit, ami az élethez kell, esetleg egy kicsivel többet. De nem kizsigerelni. Olyan eszükbe sem jutott.
Tudták, hogy az erdő, a mező és a vizek az állatoké és a növényeké is. Az közös, ha tetszik, ha nem. Bosszankodtak, ha az éhes állatok kárt tettek a termésben, de nem irtották őket olyan mértékben, mint manapság. Kertjeikben madárijesztővel próbálták távoltartani a kártevőket.
Amikor a kánya a baromfiudvar felett körözött, mert bizony ilyesmi jó pár évtizeddel ezelőtt még elég gyakran előfordult, nagyapám kiállt az udvar közepébe és figyelt.
Egészen addig, míg azt nem látta, a ragadozó már jó messze, valahol a vetés fölött jár. Talál ott magának pockot, miegymást, nem kell tovább félteni tőle a pelyhes kiscsibéket. Rengetegszer hozott haza nekünk kis vadnyulat, kis fácánokat vagy épp fürjeket… Legtöbbször csak megmutatásra. Visszakerültek mind oda, ahonnét hozta. Erdőbe, mezőre, kanálispartra. Az otthonukba…
Persze, tudom, az a világ már elmúlt, letűnt és soha többé nem tér vissza. De elveszítettük azt az ősi tudást, ami abban segítette eleinket, hogy mindig és minden körülmények között éljenek, túléljenek.
Rend volt, tiszteletben tartva a természet törvényeit. Nem tudom, manapság hányan élnének túl egy lakatlan szigeten akárcsak pár napot… Elfelejtettünk valami nagyon fontosat. Nem urai és leigázói, hanem részei, alkotóelemei vagyunk ennek a nagy körforgásnak, ráadásul ésszel megáldva. S ezért a csúnya feledékenységünkért kell meglakolnunk újra meg újra…
