Politikai macskajaj – „etnikai alapon”

Mindig „a mások” tehetnek minden rosszról, ami velünk történik.

Mert ne kerteljünk: az, hogy kimaradt a képviselőnk az Európai Parlamentből, rossz. A magunk sorsa, a távlataink szempontjából elsősorban. Sokadszor mondunk csődöt olyan helyzetben, amikor nem kizárólag saját kőfalainkon belüli önmagunkért kellene cselekednünk, hanem nemzetrészünkért, az utánunk jövő nemzedékekért. Hogy legyenek, ők is lehessenek, megmaradhassanak, s ne kelljen ezért elköltözniük délebbre.

Nem a sokféle pártba szerveződött nemzettársaink – és az általuk állított jelöltek – mondtak csődöt, hanem a közösségünk, mely megint alulmúlta önmagát. A választási részvételi adatok jól mutatják, kiveszőben, pusztulófélben van a túlélési ösztönünk is. Mintha – harminc évvel a nagy bukás után – feltámadt volna bennünk a szocialista embertípus, mely arra van berendezkedve, hogy majd a párt megoldja, elrendezi helyettünk. Azok is így gondolják, akik huszon-harmincon évesek, s nem tapasztalták meg, milyen az, ha „fentről” utasítanak, hogy miről mit gondolj, mettől meddig álmodj és tervezz, s az isteni ajándék szabad akaratunkat és fantáziánkat próbálták meg gúzsba kötni. Csak most nem „szocialista” epiteton ornans-szal árulják, hanem progresszívnak, haladónak, polkorrektnek nevezik, s a proletár internacionalizmus helyett a globalista kozmopolitizmus telepszik rá megfelelési kényszerben működő agyainkra. Szabadok lehetnének huszon-harmincon évesek, lehetnénk mindannyian, de ez nagy felelősség. Tudatosság is. Annak tudatosítása, hogy számunkra, kisebbségi helyzetbe szorult őshonos nemzetrészek számára komoly tétje volt ennek a választásnak, hiszen tavaly az Unió szintjén sikerrel járt az a petíció, ami a mi sajátos, fennmaradásunkhoz szükséges alapjogaink általános érvényűvé tételéről szóltak. A döntést az őshonos nemzetrészek és kisebbségi nemzetek/nemzetiségek kartájáról a most felálló új Európai Parlament fogja tető alá hozni, és bár a kezdeményezés szlovákiai sikerét jelentő aláírásmennyiséget még összehoztuk, május 25-én nem voltunk képesek legalább annyian elmenni szavazni is a folytatásért (!), ahányan tavaly még a nevünket adtuk hozzá. Ha mégis lesz döntés, az rólunk, nélkülünk születik meg. A mi sajátos tapasztalataink és érdekeink-értékeink hiányozni fognak belőle, ahogyan az Európai Unió új arculatáért és értékrendjéért folyó küzdelemből is.
Félvirtuális, túlpolitizált és reklámőrületben tobzódó, sekélyes bulvár világunkban az önpusztító marakodás és goebbelsi véleménysulykolás a mi sorainkban is felülírta a józan eszet, a tiszta beszédet, a dolgok és ügyek meggondolását. Százéves „kisebbségünk” egyre zsugorodik, időnként krokodilkönnyeket hullatunk miatta – másokra mutogatva közben –, csak épp a magunk felelős részét nem tesszük hozzá azok igyekezetéhez, akik még tesznek, tennének a politikai porondon is a megszűnésünk ellen. Ha így folytatjuk, gyermekeink agymosott unokái már őszintén fogják azt hinni, hogy mi is a migránshullámmal érkeztünk szülőföldünkre…

Ha hátranézek, mögöttem üres a földi sor, nem áll ott az utódom, előre ment, ahogy elődeim is, akik megtanították nekem a hitet, hazát – a magasban (!), mert idelenn egy elfuserált térképrajzoló társaság formálisan elvette tőlünk annak a lehetőségét is, hogy házunk-hazánk egy lehessen –, nemzetemet, a hűséget. Azt, hogy nincs érdek, amiért ezeket el lehetne cserélni. De az angyal mögöttem, ha kétség gyötörne, előttem jár időnként… Ember vagyok, bűnös és gyarló, nem jobb senki másnál, csak olyan útravalót kaptam az evilági bolyongáshoz, hogy belül rendben vagyok. Amikor választani kell, azt nézem, egy porszemnyit talán hozzátehetek a megmaradásunkhoz; nem gyűlölök, nem utálkozom, nem irígykedek, a célt nézem, s abban bízom, hogy a hozzá vezető úton az égiek majd erőt adnak a megválasztottaknak. És legközelebb nekünk, a lehetséges választóiknak is, hogy legyen még magyar politika a Felvidéken a centenáriumunk évében is.