Plágiumország

A. Ugyanannak a pártnak a tagjai B. Ugyanarra az egyetemre jártak C. Plagizáltak mind a négyen az egyetemi tanulmányaik alatt D. Egyik sem járt egyetemre.

Meggyőződésem, hogy Szlovákia felnőttlakosságának kétharmada mindenfajta segítség igénybevétele nélkül helyesen karikázná be a C választ. Igaz, különböző előjellel tenné: egy részük felháborodva, többségük viszont egy kézlegyintéssel elintézné beletörődve abba, hogy Szlovákiában ez már csak így van. Még az iskoláskorú gyerekek is tudnák a helyes választ, hiszen a felsorolt nevek között ott van a jelenlegi oktatási miniszterük, a kormányfőjük, a parlament volt és jelenlegi sokgyerekes, sokasszonyos elnöke is, akiknek a nevét illik ismerni, sőt fel is kellene nézni ezekre az államférfiakra, így tanítja nekik a tanítónéni. De vajon lehet-e?

A plagizál szó jelenleg már annyira közhasználatban van, hogy az igeragozás tanulásakor ezzel példálóznak az iskolában a megy, ül, jár igék helyett. A csal és hazudik igék egyelőre még csak mögötte kullognak, de már ott kopogtatnak az osztály ajtaján. Amikor ezek az igék összetalálkoznak, és jelentésük is összemosódik, a nebulók is elkezdenek majd azon gondolkodni, hogy miért is kellene tisztelni a fejtörőben szereplő politikusok nevét, hiszen a tízparancsolatban is benne van, hogy ne hazudj, és a szüleik is óva intik őket a csalástól!

 Az idegen szavak gyűjteménye alapján a plágium szó olyan szellemi alkotást jelent, amit a szerző egy másik műről másolt, és azt a saját nevén közölte, illetve a forrás megjelölése nélkül átvesz más, eredeti alkotásból bizonyos részleteket. Ma már léteznek olyan kifinomult plágiumellenőrző programok, szoftverek, amelyek percek alatt leleplezik a szerző turpisságát. Ezért már kevesen veszik azt a bátorságot, hogy saját nevük alatt tüntessenek fel akárcsak egy plágiumgyanús újságcikket is, nemhogy diplomamunkát vagy doktori disszertációt.

Viszont rejtély számomra, hogy a régebben megírt és még digitalizált formában nem archivált diplomamunkát hogyan tudnak átfuttatni ilyen plágiumbuktató számítógépes programon, amikor csak az egyetemi könyvtárak raktárpolcain porosodnak, digitalizátlanul. Bizonyára vannak az ellenzéki pártoknak olyan szakterület-specialistái, akik megbízásból a könyvtárakban üldögélnek, leemelik a polcokról és érdeklődéssel olvasgatják a közjogi méltóságok szakdolgozatait, gondolataikban összevetik a témában régebben megjelent hasonló munkákkal, és már jelentik is megbízóiknak a nagy leleplezést. Vagy az is lehetséges, hogy kívánságra utólag mindent digitalizálnak, különösen az aktív politikusok szakdolgozatait…

Egyébként nincs semmi csodálkozni való az országban gombamódra szaporodó egyetemeken könnyedén diplomákat és doktori címeket szerző politikusok plágiumbotrányain! Hiszen az egész ország létrejötte egy történelmi gyökereket nélkülöző nagy plágium, egy százéves békeszerződésből eredő csúsztatás, a csehszlovakizmusé. A cseh és szlovák nemzet egy közös hazában megvalósítandó önrendelkezési vágya az első világháború végén szerencsésen találkozott a győztes nagyhatalmak által szorgalmazott új európai geopolitikai rendezési elképzeléssel. Ennek alapján jött létre 1918–1938, valamint 1945–1960 között a Csehszlovák Köztársaság, majd fokozatosan lazítva a közös haza kötelékén a Cseh-Szlovák Köztársaság és a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság.

Aztán amikor befuccsolt a csehszlovakizmus, és a két nemzet egymásra unva szétvált 1993-ban, a nagyhatalmak szemet hunytak a köpönyegforgatáson, valamint azon is, hogy a cseh és szlovák közös haza vágyát csak megtévesztésül odahazudták nekik Trianon előtt.

Egy plagizált államban tehát még az államférfiak plagizálása is megbocsájtandó!