Pellegrini, a Beneš-dekrétumok és az új magyar kormányfő
A politikában vannak pillanatok, amikor a szép mondatok mögül hirtelen előbújik a valóság. Peter Pellegrini mostani nyilatkozata a Beneš-dekrétumok ügyében pontosan ilyen pillanat.
Kifelé minden rendezettnek tűnik: jó kapcsolatok, pragmatikus együttműködés, technikai megoldások keresése az új magyar miniszterelnökkel, Magyar Péter. Csakhogy miközben az államfő diplomáciai egyensúlyozásról beszél, a felvidéki magyarok számára a Beneš-dekrétumok nem egy adminisztratív kellemetlenséget jelentenek, hanem nyolcvan éve húzódó történelmi és jogi sebet.
Pellegrini szerint olyan mechanizmust kell találni, amely megakadályozza, hogy még 2026-ban vagy 2027-ben is vagyonelkobzások történjenek a második világháború utáni jogszabályokra hivatkozva. Ez első hallásra megfontolt és békülékeny álláspontnak hangzik. A gond csak az, hogy ezzel az egész ügyet egy technikai problémává próbálja lesüllyeszteni, mintha pusztán egy rosszul működő rendszerhibáról lenne szó. Pedig itt nem elromlott fogaskerekekről beszélünk, hanem a kollektív bűnösség elvének máig élő alkalmazásáról.
A Beneš-dekrétumok nem történelmi relikviák egy poros levéltár mélyén. Nagyon is jelen vannak a mai Szlovákiában. Földek, örökségek, tulajdonok sorsa múlik rajtuk, miközben felvidéki (fájjon ez a szó bárkinek is bármennyire) magyar családok generációi élnek úgy, hogy az állam még mindig képes másodrendű állampolgárként kezelni őket. Amikor a köztársasági elnök ezt egy szlovák–magyar diplomáciai vitává egyszerűsíti, valójában elkerüli a legfontosabb kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy európai uniós országban ma is létezhet ilyen jogbizonytalanság?
Különösen visszás ez annak fényében, hogy Peter Pellegrini elnökké választásában a magyar szavazatoknak kulcsszerepük volt. A déli régiókban sokan azért támogatták, mert nyugodtabb, kiszámíthatóbb és érzékenyebb politikát reméltek tőle. A kampányban a béke, a stabilitás és a normalitás hangján szólt. Azóta viszont kevés kézzelfogható bizonyítékát láttuk annak, hogy valóban fontos számára a felvidéki magyar közösség helyzete.
A felvidéki magyarok számára ez egyre inkább úgy hat, mintha az állam csak addig foglalkozna velük, amíg abból politikai vagy diplomáciai haszon származik. A valódi megoldás azonban nem egy technikai pontosítás lenne, hanem annak egyértelmű kimondása, hogy kollektív bűnösségre épülő jogfosztásnak nincs helye egy modern jogállamban. Mert amíg ez nem történik meg, addig minden mosolydiplomácia és minden óvatos nyilatkozat csak tüneti kezelés marad.
Az elnöki palotából könnyű pragmatizmusról beszélni. A földhivatalokban, bíróságokon és örökösödési ügyekben viszont ez a pragmatizmus nagyon is valós veszteségeket jelent embereknek. És ezt a tartozást a felvidéki magyar közösség felé semmilyen diplomatikus mondat nem fogja eltüntetni.
