Például Jánosi
Jánosi, jelenlegi hivatalos nevén Rimajánosi másfél ezer lelket számláló gömöri község. Ezért is olvastam megdöbbenéssel a hírt, hogy idén szeptembertől megszűnik a község magyar iskolája. Hogyan létezik az, hogy egy ezerötszáz lakosú, Gömörben még csak kicsinynek nem is mondható település nem képes eltartani egy alapiskolát?
Persze az okok ismertek: a megélhetési bizonytalanság miatti elvándorlás, a nagyrészt ebből eredő gyermekvállalási kedv megcsappanása, a jövőkép bizonytalansága, sőt hiánya. Ahol nincs helyben munkahely, onnan a család is oda költözik, ahol van kenyérkereset. Ami végső soron a közösség széthullásához vezet. Él egy csomó ember együtt úgy, hogy nincs összetartó ereje, mert hiányzik a kovász, a templomok és az iskolák egyre üresebbek.
A másik ok az állam érzéketlensége, vaksága. A pénzhiányra mutogatva írják elő minisztériumi hivatalnokok, hogy hány gyerek járhat egy iskolába. Tizenkettő? Tizennyolc? Huszonegy? Ezek az emberek húznak egy piros vonalat, és ami a vonal fölé kerül, az életképes, ami alá, az pusztuljon.
Aztán marad még az önkormányzat, amely eldöntheti, áldoz-e mindezek dacára az iskola fenntartására, vagy azt mondja, nem bírja a költségeket. Nem fér bele. Kell a tűzoltószertárra, a vízvezetékre, a közvilágításra, a szemételhordásra. Keményen fogalmazva: hogy ne kelljen este lekapcsolni a villanyt, inkább eloltják a kis lámpásokat. S majd a zöldes, sárgás utcai fény, versenyre kelve a holdvilággal, beszüremlik az üres tanterembe, amely úgy tátong, mint egy kísértetház. Elnézést a durva fogalmazásért, de mindig felháborít ez a kupeckedő okfejtés, hogy mire mennyi kell, és mi a fontosabb. Nem tudom, egy ekkora falu költségvetése éves szinten bedőlne-e az iskola fenntartására szükséges összeg miatt? Csak azt látom, hogy az ilyen esetekben az önkormányzati tagok mérlegelnek, és döntenek. Leszavaznak egy-két ellenvéleményt, mert a demokrácia lényege a többség uralma.
Napjainkban már nem múlik el nyár anélkül, hogy szeptemberben ne kellene szomorkodnunk egy-két kisiskolánk bezárása miatt. De vannak iskolák, amelyek megszűnése szimbolikus, egyfajta üzenet. Mint például Jánosi esetében. Az első (latin betűkkel pergamenre vetett) magyar szövegünk, a Halotti Beszéd, amely a Pray-kódexből került elő, éppen Jánosi bencés monostorában íródott. Bár szakértők szerint a nyugat-magyarországi nyelvjárás elemeit viseli, nincs ebben semmi különös, a kolostorokban sok külföldről érkezett és a korabeli Magyarország különböző részeiről származó szerzetes másolta a kódexeket. De nem is ez a lényeg. Hanem az a valamennyiünket önvizsgálatra késztető tény, hogy 1226 előtt készült, vagyis nyolc évszázaddal ezelőtt! Nyolcszáz éve a kornak megfelelő szellemi műhely volt Jánosiban.
„Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” – írta Reményik Sándor. Nos, a jánosi templom a bencések nélkül is megmarad, de az iskola megszűnik. A kolostort ugyan elfogyasztotta az idő, de a templom több mint nyolc évszázadot kibírt. Ott marad a községben, Gömörország egyik legősibb templomaként, mint egy felemelt ujj. Vélhetően az iskola épülete sem kerül lebontásra, épp csak a lélek költözik ki belőle. A padokat, a kor szellemiségét jelképező számítógépeket, az okos vagy oktalan táblát is elhelyezik valahol. Lehet, hogy valamilyen raktárban fognak porosodni. Már nem várnak a „kurrikuláris reformra”.
Azért az is eszembe jut, hogy Tarr Zoltán, az új magyarországi kormány minisztere a minap elnézést kért a határon túli magyarságtól a politikai megosztottság miatt. Értetlenül álltam a furcsa gesztus előtt, amely úgy hangzott, mintha valami súlyos bűnök miatt kellene a megcsonkított anyaországnak (politikai reprezentációjának) vezekelnie. Nyugtassuk meg a miniszter urat: nincs szükség mea culpára. Köszönjük az eddigi (és vélhetően az ezutáni) támogatást, ami sok kisközösségnek segített a túlélésben. A gyülekezeteknek, hogy isten háza ne dőljön a fejükre. A kis- és középvállalkozóknak, akik talpon maradásához az anyaország is odatette a magáét. A kulturális segítségért, amelynek köszönhetően ma még beszélhetünk a sajtó valamelyes egyensúlyáról.
Nyilvánvaló, sőt biztos, hogy nem Budapest fogja megmenteni a kisiskoláinkat. De azért elgondolkodtató, hogy magyar közösségünk a rendszerváltozás óta eltelt három és fél évtizedben sem jutott ötről hatra.
