2018. július 20., 12:43

Pedig a mi kutyánk kölyke

Nekem megadatott az a lehetőség, hogy nem csak a saját érettségi találkozóimra járhatok ötévente a nagymamák és nagypapák közé, már a negyvenediket is elhagyva, hanem egykori gimnáziumi tanárként még tíz-húszéves találkozókat is látogathatok, ha meghívnak.

osztálytalálkozó

A kép és a forgatókönyv az osztálytalálkozókon azonban általában ugyanaz: élettörténés beszámolók, általában pozitívak, élményszerűek, mert az éppen csalódottak soha nem jönnek el, de ez változik ötévente, mert állandóan pechesek vagy végig szerencsések nincsenek. A hajszín és térfogat mellet csupán az szokott változni ezeken, hogy akarunk, akarnak-e vagy sem bemenni a régi tanterembe. Manapság gyakoribb, hogy a pedellust mentesítik a hétvégi elfoglaltság alól, nem kell sulit és tantermet nyitnia, zárnia, abban csak a faliújság változik, és rögtön az étteremben kezdenek el nosztalgiázni a régi osztálytársak.

A közösen elfogyasztott vacsit követően pedig jönnek az emlékek és az előre gondosan megválogatott fényképek nézése sem maradhat el, előbb csak a mellette ülőnek adja oda titokban az asztal alatt, mint egykoron a puskát, majd az unokák és gyerekek  fotóinak nyíltszínű körbeadása. Régebben tapintható képeken, lapozgatható albumokban, ma főleg okos telefonokon görgetve, kommentálva.

Ezeket a pillanatokat soha nem szerettem sem öregdiákként, sem osztályfőnökként, nem is hordtam magammal a tárcámban családi fotókat, mostanában pedig azt szoktam  mondani, hogy nincs nálam a telefonom. Mert egyrészt minden kisgyerek aranyos, másrészt úgysem ismerném meg egy fotó pillantása után az utcán. Akkor még minek? De azért mosolygok, és együttérzéssel bólogatok, hogy tiszta anyja vagy apja. A párját úgysem ismerem, bár akadnak osztálytárs-házasságok is.

De a telefonokban nem csak fotók, hanem árulkodó videók is vannak, hanggal, magyar szinkron nélküliek. Szlovákul gügyögő, már az első szavakat sem az anya vagy apa anyanyelvén kimondó kisgyerekekkel, vagy olyan iskoláskorú gyerkőcökkel a főszerepben, akik a nagyszülők kedvéért ugyan még törik a feledésre ítélt anyanyelvet, rosszabb esetben már láthatóan, hallhatóan zavarja őket, szégyellik is.

A nagyszülő korúaknak persze, könnyebb magyarázkodniuk. Tudod, a gyerekek már szlovákba adták az unokákat, mert az a módi mifelénk. De mindent megértenek, a kisebbik még töri is, mert sokat van nálunk. A gyerekek így döntöttek, nem akartunk beleszólni. Miért nem? Csak abba mertek, hogy mit és hogyan főzzön a menyed, mikor töröljön port? Az iskolaválasztás suviksz, abba már nem? Mosod kezeidet? Pedig előtte te is voltál szülő, valamit, valamikor nagyon elrontottál!

A szülő korúaknak már nehezebb a magyarázkodás, különösen a régi magyartanáruk előtt, hiszen annak idején jól szerepelt a Szép magyar beszéden, meg kiváló szavaló is volt, imádta Radnótit. „Nem tudhatom, hogy másnak-e tájék mit jelent” – szavalta, de most már ő is gépen száll fölébe…De tudod, szlovák iskolába adtuk, mert a férjem, a feleségem…Minek mentél hozzá, ha tudtad, alkalmazkodnod, beolvadnod kell?

Mindketten magyarba jártunk, de tudod,  a gyereket szlovák iskolába adtuk, hogy könnyebb legyen neki! Mitől volt nehezebb a tiétek? Honnan tudod, hogy így neki könnyebb lesz, és nem sokkal nehezebb?

Aztán egykori kolléganőm mondta a minap, hogy neki is volt egy húszévese, és képzeljem el, hogy a régi harmincas létszámú osztály hetven százaléka külföldön él, ott dolgozik, ott alapított családot. Jobb esetben Magyarországon, de inkább sokkal messzebb, még az Óperenciás tengeren is túl....

Aztán ne csodálkozzunk, hogy szép lassan kiürülnek iskoláink, nincs hova raktározni a feleslegessé vált iskolapadokat, tankönyveket, és csak fogyunk, fogyunk…, morgunk, morgunk egyfolytában!

 

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.