„Őrzeni kincses temetőket”
Árván maradnak temetőink, legalább november 1-ig. Csak a nagykereszt és rajta a felfeszített Megváltó visel gondot most mindazokra, akik korhadó fejfák, díszes síremlékek, jeltelen halmok alatt alusszák örök álmukat. Azok, akik, jól vagy rosszul letudott életük után már egy másik dimenzióban léteznek. Meg emlékeinkben.
Máskor ilyentájt esténként már nagy volt a nyüzsgés a sírkertek környékén, most szinte furcsa és fájó a nagy csend.
Sokan gyorsított menetben, még a múlt hét csütörtökén és péntekén próbáltuk leróni tiszteletünket halottaink emléke előtt. Volt, akinek nem is sikerült. Az legfeljebb sóvárogva gondolhat vissza azokra a temetőjárásokra, amikor a sötétben a sírok közt botorkálva itt is, ott is ismerősökre bukkant. Váltottak pár kedves szót, aztán ment mindenki tovább a szeretteihez. Akik már csak a szívekben élnek. Nekik jutott virág, gyertya, esetleg egy suta ima.
Oly nehéz most megmagyarázni az időseknek, hogy nem szabad kimenni a temetőbe. Hogy a papa, a mama, a testvér megvárja. Hogy nem fog megsértődni, ha később gyújt rajta gyertyát és rendezgeti a sírját…
Hogyhogy nem lehet? Miért nem lehet? A halottak már nem bántanak senkit, jön az okosnak tűnő érvelés.
S a halottaknak már olyan mindegy, tehetnénk hozzá. Ők már jó helyen vannak.
Gyertyát gyújthatunk értünk otthon is, hisz velünk vannak ők minden áldott nap. Bennünk élnek, belőlük vagyunk. S talán egyszer még, valamikor, egy földöntúli világban ismét találkozunk.
Addig is míg csonkig égnek a gyertyák, felidézhetjük közös életünk egy-egy felejthetetlen mozzanatát, a nagymama utánozhatatlan mákos kalácsát, vagy ahogy nagyapa vágta a rendet a kukoricásban, hogy könnyebb legyen a szedés és apró gyerekként ne vesszünk el a magas szárerdőben.
Számba vehetjük, mit kaptunk azoktól, akik előttünk jártak, akik nekünk készítették elő a helyet. Akik a kacskaringós utat egyenesíteni próbálták előttünk, s kis túlzással, még bársonnyal is kivarrták volna, csak hogy nekünk már könnyebb legyen.
Mindenszentek és halottak napja tájékán, amikor nagy a csendesség és az ember akár még a saját lelkiismeretét is meghallhatja, s amikor úgy érezzük, nagyon nehézzé vált a kereszt, amit hordozunk, akkor jussanak eszünkbe Ady csodás és reményt adó sorai: „Mikor elhagytak, /Mikor a lelkem roskadozva vittem, /Csöndesen és váratlanul, /Átölelt az Isten.”
