Nyárutó könyvekkel
Mérlegelem a közelmúltamat. Még nem múlt el igazán, vissza-visszatér elalvás előtt egy-egy fiókba zárt, rongyos szélű verssor… Az idő lassan bekerít és fátyolával leterít… Eljön lassan, aminek meg kell érkeznie. A visszarepülés útja, hm, elkezdődött.
Olyan volt ez a nyár, mint egy valamikori. Harminc év után egy közös júliusi kiruccanás a Balatonhoz, amikor másnap reggelre hirtelen ősz lett, 15-16 fokkal, szürke éggel, szűnni nem akaró esővel, széllel. A hajó is leállt, Tihanyból nem lett semmi. Az óhajom, hogy kerüljük a tömegnyomort, tökéletesen teljesült. Tréningruhát meg esernyőt vettünk a kínai butikban, a magányos reménykedésében kitartó tóparti büfében vettünk egy igazi balatoni hekket – csülökre, magyar –, befaltuk, és nagyokat derültünk közben.
Balaton helyett lett Veszprém, templomokkal, bámulni való régi és még régebbi kövekkel. És Herend meg a törékeny szépségű porcelánok. Balaton-felvidék. Zuhogó esőben is gyönyörű.
Talpam alatt föld, fejem felett ég, körben a varázslatos természet. A mindenség. Ez a háromnapos eső mintha a szememből áradt volna. Hosszú hónapok után, lezárásaként egy nehéz időszaknak, reggel nem sírástól áztatottan ébredtem. Amikor elindultunk hazafelé, felragyogott az ég, kitört újra a nyár. Zircen és Pannonhalmán már nyoma sem volt a háromnapos ősznek. Megtanultam újra látni a szépet. A lelkembe meg furcsa bizonyosság költözött. Egy darab ég. Minden úgy van jól, ahogy van.
Az idő nem úgy áll meg, ahogyan tudni véljük. Ha megadatik, s egy pillanatra ég és föld összeér, összeérik az emberben, az örökkévalóság jelenideje érkezik el.
Ilyen volt ez a nyár is, ez a mostani, beszőve őszidőkkel – és várakozással. Meg sejtelemmel, hogy valami kezdődik, megint olyasmit kell majd megtanulnom, amit még nem tudtam. Ez az érzés nyugalmat is adott. Érdekes, mennyire nem tudatosítottam, hogy kifogytam már az indulatokból. Verseket olvastam, meg karcsú és vaskos könyveket, a régi Róma világába ágyazott bűnügyi mesét is, s eszembe jutott, hogy fel kéne bontanom a pincében tárolt könyvesdobozt végre, s újra kézbe venni Passuth Lászlót… Aztán mégis García Márquezzel töltöttem az időt. A meglévőkhöz vettem még egy-két új kötetet, mert a mágia, a mese – rossz időkben különösen – jólesik az embernek. Szépen álmod(oz)ni, röptetni a fantáziát újra, mert ezt már elfelejtettem; vagy csak majdnem…
A postás karcsú könyvet hozott: történeteket, mindennapjainkról, empatikusan elgondolkodtatókat, derűseket. Aztán kaptam egy vaskos könyvet is, igazi memoárt, történész írta (Popély Gyula) arról a húzós tíz esztendőről, mely a huszadik századot zárta le tájainkon.
Kegyetlenül jó könyv, nemszeretem dolgokat mesél el önmagunkról, nemzetrészünkről, a politikáról, a politizálásunkról, melyben nyakig benne volt maga is – és amelyről ritkán szoktak ilyen kitárulkozó és ön-fényezés mentes gondolatsorokat papírra vetni azok, akik élték a történéseket. Ezt a könyvet nem lehetett letenni. Olvasás közben bensőmből (be)szóltak ugyan néha, hogy hát azért talán az önostorozásnak is vannak határai, de amúgy: katartikus élmény. Ember a maga gyarlóságában és nagyszerűségében.
Egy hét sem telt bele, mikor kora délutáni kávézgatáshoz desszertként fogyasztott rádiószínházamban felhangzottak a nagyságos fejedelem vallomásainak részletei. Véletlen? Mágia? Egy ember a maga gyarlóságában és nagyszerűségében. A lelkiismeret tükrében, mint visszapillantóban. Ember, aki az égit is látja, amikor néz.
Ebben a műfajban egyre ritkább kincsek.
Megjelent a Magyar7 2025/36.számában.
