2020. augusztus 29., 16:58

Normális?

Öreg emberként elmerengek néha: a mosoly országa vagyunk-e, vagy a röhejé? A kiterjesztett egyéni szabadságjogok, az államok tagadása, jogköreiknek elvitatása ellenére ha beüt egy nagyobbacska baj, az államon kérünk számon mindent. Miért nem fékezi meg a járvány terjedését, vagy éppen miért akadályozza, hogy a megszokott kerékvágásban menjenek tovább a dolgok?

A „nagy leálláskor” azt hallottuk: át kell értékelni az életünkben sok mindent, s nem csak a szűken vett egyéni létünk keretein kell változtatnunk, hanem a nagy, a globális egész menetén is. Az állam és a kisember szintjén, ha nehezen is, de tanultunk együtt élni a járvánnyal. Muszáj volt. Ha kötelező az utcán szájmaszkot viselni, de nincs bolt, ahol meg lehetne vásárolni, varrunk magunknak, vagy megtanuljuk a sáljainkat védőfelszerelésként viselni. Mára oda jutottunk, hogy iparág lett a maszkkészítés. Divatcikk az arcfedő. A kézfertőtlenítőkben is válogathatunk már, s újra elfeledhetjük az alapos szappanos kézmosás mesterfogásait.

A megszokott kerékvágásban mennek a dolgok. Globális viszonylatban legfőképpen. A magáncégek busás állami apanázst kapnak, hogy ne legyen változás. Olyannyira normálissá vált az életünk, hogy jobb helyeken tömegtüntetések vannak a maszkviselés, bárminemű korlátozás, védekezés ellen. A még jobb helyeken tömegbe verődött maszkos rombolók követelik, hogy fedetlen arccal randalírozhassanak, amire egyébként a hatályos törvények köteleznék is őket, már ha betartanák a szabályokat.

És a médiában is egyre gyakrabban kérnek-kapnak szót a vírustagadók. Talán mert a nagy riadalom első hullámából emberélet tekintetében elég jól jöttünk ki. (Világméretben is.) Kevesebb lett a halott, mint egy-egy régimódi influenzajárvány idején. S többnyire csak idős, amúgy is rossz egészségi állapotban lévő emberek haltak meg. Értük nem kár, elvégre csak a szociális vagy egyéb nagy ellátórendszereket terhelték. Akadályozták a „spártai” többség jólétét, normális életét. A betelefonálós rádióműsorban is azt mondja egyikük: kevesebb lenne a fertőzött, ha a járványügy nem azzal foglalkozna, hogy megkeresse és alapvető jogaikat megsértve karanténba zárja őket. A statisztikák ugyanis csak azokat mutatják ki, akiket nyilvántartanak. Egy másik meg arról tájékoztat, hogy nincs is vírus, hisz még senki sem látta, s ezt állítólag komoly szakértők is igazolták. Hát, a szociban is nyomós érv volt illetékes elvtárséktól, hogy isten nincs, mert még senki sem látta. (Ilyenkor nálunk szokás volt visszakérdezni: és az eszedet, azt vajon már láttad?)

Mire beütött a kánikula, elhatalmasodott rajtunk valami düh és hamis biztonságérzet. Nincs nagy baj, a politikusok és a károgó válságtestületeik túloznak, el akarják venni az életünket. A megszokott életünket, amihez nekünk jogunk van.

S ha van is járvány, „oldja meg” az állam és az egészségügyi ellátórendszer. Megszokott mindennapi életünk része viszont, hogy mind az államot, mind az egészségügyi ellátórendszert mi, állampolgárok finanszírozzuk a befizetett különféle adóinkból-vámjainkból és járulékainkból meg illetékeinkből. Ha nagy lesz a baj, kénytelenek leszünk még több adót, még több járulékot fizetni, hogy az államnak – mármint nekünk, mert a Napkirály lehanyatlása óta ugye az állam már mi vagyunk – legyen miből megfinanszírozni a normális életünk, a szabadságelveink megmentését. Esetleg beletörődünk még az alanyi jogon járó egyetemes alapjövedelem bevezetésébe is – hogy az államkassza kiadásaira fussa –, s az elkövetkező évtizedekben a reális szocializmus eltűnőben lévő utolsó romjain hagyjuk felépülni a reális kommunizmust, miközben Elon Musk űrhajóin más bolygókra távoznak mindazok, akik az alapjövedelmen túli vagyonokkal rendelkeznek, hogy csillagközi tőzsdét, igazi galaktikus szabadkereskedelmi szervezeteket alapítsanak. Hogy számukra is minden a normális kerékvágásban menjen tovább.

Szóval: ez a vírusügy leginkább arra jó, hogy megmutassa, mennyire nem értjük a Mindenség jelzéseit. A most már tízévente egymást váltó ilyen-olyan krízisek, a szaporodó és ránk törő nyavalyák-járványok ellenére sem. Létfilozófiánk, életstratégiánk: csak változni-változtatni ne kelljen. Éljünk normálisan, ha belepusztulunk is…

Megjelent a Magyar7 2020/35.számában.