Népek tavasza
„Magára hagyták, egy magára / a gyáva népek a magyart” – írta 176 éve Petőfi Sándor, amikor a népek tavaszának jelzőjével illetett Európában mindenki letette a fegyvert, és behódolt a hatalom előtt. Kisebb-nagyobb vérveszteséggel megúszva, jogot talán egy jottányit sem kicsikarva. Elzúgtak forradalmai.
Ha meg tudjuk vele tölteni a kiüresedő, reménytelennek tűnő hétköznapokat, a céltalannak látszó jövőt, és megmelengetni a keblünket. Ha reményt ad, és erőt tudunk meríteni belőle. Ehhez nem lehet megkerülni a tanulságokat és a párhuzamokat. Bár ezek olykor sántítanak, mert hiába a közhelyes igazság, hogy a történelem ismétli önmagát, azért mindig változnak a történelemcsinálók, és nem mindig a győztesek írják a történelmet. A pillanatnyit, a közelit lehet, de a túlélés történelmét korántsem. Ebben talán mi, magyarok vagyunk a legjobbak. Hogyan is mondta Trianonban gróf Apponyi Albert? „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.”
Kétségtelen, hogy március idusa volt már Európában szebb is, jobb is. Főleg értelmesebb. Világosabb és értelmezhetőbb. Mert a mostani márciusban – pedig úgy hiszi, mindent lát, mindenről tájékozott és fene sokat számít a fotel kényelméből a buborékba belekiabált véleménye – úgy botorkál az európai ember, mint a bányaló, amelyre rárakták a hámot; húzza az igát a sötétségben, és nem sejti, milyen sors vár rá. Mit tervez vele a gazda. Mi több, mit akarnak vele a gazdái, az otthoniak meg a brüsszeliek, mert több is van belőlük. Sajnos, a nagy részük ráadásul elmeháborodott, gyáva és mégis hepciáskodik.
Háborúzni akar, miközben se pénze, se lőszere, de főképp célja nincs. És ez a legnagyobb baj. A cél, az értelmes cél hiánya. Bár lehet, ő tudja (valószínűleg tudja, mert másképp nem erőltetné oly csökönyösen), miért akarja Európát háborúba sodorni, csak éppen az európai embereknek nem köti az orrára. Hazug lózungokkal ámítja, úgy önti rá a propagandát, hogy a jólétbe belehülyült európai polgárok egy része el is hiszi. Ha egy idő után rájön, hogy átverték, késő. Inkább hallgat, mert akkorra már kicsavarták a kezéből az igazságot.
Az egy és háromnegyed évszázada és a mostani történések közt van egy lényegi különbség. Akkor az elnyomott népek akarták kivívni a szabadságukat (abba ne merüljünk bele, hogy ki vitte őket táncba, ki szédítette el őket ennek a reményével) a hatalmasokkal szemben, most pedig a hatalmasok szeretnék vágóhídra vinni a spanyol, a svéd, a baltikumi, a lengyel, az olasz és a közép-európai embert. És az a nép, amely egykor a szabadságáért fogott fegyvert, most éppen a szabadságát akarja feláldozni. Miért is? Egy hazug eszméért? Megunta a túl hosszú békét? Elhiszi a nagy átverést, hogy egy nép őhelyette is „védi a demokráciát”? Vagy csak elfelejtett gondolkodni? Minden hazugságot képes elhinni?
Az áskálódók ma is forgatják az ásót, pedig megtanulhatták volna, hogy a háborúknak nincsenek nyertesei. Ezen a tavaszon a diplomácia forradalmát kellene élnünk, hogy ne legyen Apponyinak igaza. Mert népek temetése helyett békét kéne teremteni, és nem a „fegyverkezés forradalmát” erőltetni Európában. Kiegyezni egymással, hiszen erről szól a történelem legnagyszerűbb kísérlete, amit Európai Uniónak nevezünk. Ehhez az kell, hogy lerántsuk a leplet a hazugságokról, és ne higgyünk az uszítóknak. Hogy a gyáva bólogató Jánosok ne bújjanak mindig a magyarok háta mögé.
