Német Európa helyett jön a francia Európa?
Franciaországban hamarosan választásokat tartanak. Ez nemcsak bel-, hanem külpolitikai szempontból, sőt az egész Európai Unió jövője szempontjából is érdekes változások nyitánya lehet. Realitássá válhat az a forgatókönyv, hogy Franciaország átveszi Németországtól a hegemón, a hatalmi fölényben lévő szerepét Európában?
Nemrég eszembe jutott Ulrich Beck Német Európa című könyve, amelyet még egyetemista koromban olvastam. A szerző azt fejtegeti, hogy Európában Németország minden értelemben egyedüli hatalomnak számít. Ez megmutatkozik a gazdaságban, a munkaerőpiacon, de a diplomáciában is. Mindenki tudja, hogyha például az amerikai vezetők a múltban egyeztetni akartak Európával, akkor az első, akit felhívtak, az a német kancellár volt. Az amerikaiak is úgy látták, Európa első állama Németország. Adja magát a kérdés, miért jogos ez a felvetés?
Egyszerűen azért, mert valójában Európa motorja Németország. Köszönhetően az ügyes gazdasági politikájuknak, a reformoknak, amelyeket előbb Konrad Adenauer, majd Helmut Kohl, és az első éveiben Angela Merkel is véghez vitt. De mondhatnánk azt is, hogy a CDU–CSU kormányzásnak köszönheti Németország azt, hogy az első helyen áll az európai államok között. Jelenleg! Hiszen ne feledjük, Németországban kormányváltás történt, a jobboldali dominancia megtört, a baloldal került hatalomra.
Az országnak ugyanis lehetősége nyílik arra, hogy a vezető szerepet Németországtól átvegye. Félreértés ne essék, ez nem magától értetődő, a választások kimenetele határozhatja meg ezt a folyamatot. Úgy is fel lehet fogni, hogy ez egy esély az országnak, mintsem biztos tény, ezt ugyanis Franciaországnak ki is kell harcolnia. Az országnak kell egy erős vezető, aki ezt véghez is viszi. Ez pedig a jelenlegi elnök, Emmanuel Macron lehet.
A karizmatikus francia elnök nemzetközileg is elismert politikus, aki Angela Merkel visszavonulása után Európa első számú politikusa lehet.
Az unió soros elnökeként többször is egyeztetett az orosz elnökkel, Vlagyimir Putyinnal. Mint kiderült, nem tudott rá hatni, de Macron azt akarta bizonyítani, hogy az Európa biztonságát érintő válsághelyzetben mindent megtesz a feszültség csökkentéséért. Persze, a csatát először otthon kell megvívnia, hiszen tavasszal elnökválasztás lesz Franciaországban.
Közvetítői szerepe nyilván tetszik azoknak a franciáknak, akik még mindig nagyhatalomként tekintenek hazájukra.
Ezt a képet szeretné Macron elhitetni, és ha ügyes, akkor megtalálja azt a kommunikációs narratívát, amellyel a francia népet is meg tudja győzni arról, hogy Franciaország átveheti Németország helyét Európában. És tudják mi az érdekes? Egyáltalán nem agymosásról van szó, ugyanis elég folytatni eddigi, sok mindenben, de főleg energiapolitikai kérdésekben a némettől eltérő politikáját. Vagyis nem azért előzhet majd, mert olyan jól csinálja, hanem mert Berlin megindul(t) a lejtőn. A Moszkva elleni szankciók során is Németország vállalta a legnagyobb áldozatot, hiszen leállította az Északi Áramlat 2 engedélyezését, és egyelőre megjósolhatatlan, hogy ez milyen következményekkel jár majd a német gazdaságra.
A történetnek azonban van egy aprócska szépséghibája. Macronnak meg kell vívnia a harcát a kihívóival.
Bár a legfrissebb közvélemény-kutatások alapján még mindig ő áll az élen, de nem szabad lebecsülni a Nemzeti Tömörülés jelöltjét, Marine Le Pent, illetve Eric Zemmour jobboldali publicistát, de a baloldal legerősebb jelöltjét, Jean-Luc Mélenchont sem. Tudjuk azonban, hogy a kialakult európai válság miatt akár borulhat is a papírforma, így tavasszal bármi megtörténhet Franciaországban.
Megjelent a Magyar7 2022/9. számában.
