Nem mindegy, ki lesz a köztársasági elnök

De lassacskán felenged ez a merev hangulat, s nemsokára jókedvű hancúrozás hallatszik át a másik szobába, ahol a felnőttek beszélgetnek. Egyszercsak megjelenik két gyerek. Anyuci, mondja az egyik, képzeld el, megütöttem magam! És ő is megütötte magát, mutat rá a másikra. Aztán mintha a világ legjobb dolga lenne, hogy az ember megüti magát, vidáman mosolyogva kézen fogják egymást és robognak vissza a társaikhoz. A „megütés” közös élménye összekovácsolta őket. Ha a két gyereket behelyettesítem két népcsoporttal, akkor úgy is lehetne mondani, hogy a „megütés” közös élménye (sors)közösséggé formálja őket. Érvényes ez a szlovákiai magyar és a szlovák népcsoportra is?

Ezen gondolkodom, miközben olvasom, hogy az elnökválasztás második körében a Magyar Szövetség választóinak egy része nem készül szavazni, mondván, a két szlovák jelölt közül válasszák meg maguknak a szlovákok az elnöküket. Nekünk mindegy, melyik lesz.

Nem értem. Miközben az őszi parlamenti választás előtt épp ennek a pártnak az óriásplakátjai hirdették, hogy mi itt itthon vagyunk, választóinak egy része úgy akar viselkedni, mintha nem itt, hanem máshol élne. Mintha mindaz, ami  Szlovákiában a szlovákokat érinti, minket, akik ugye, szintén itt vagyunk itthon, nem érintene. Értem persze, hogy mindebben szerepet játszik az is, hogy a megütés közös élménye mellett nekünk kijutott a „másik gyerek” által adott pofon élményéből is. Emlékezetes pofonok. Akárcsak azok, amelyeket például a franciák kaptak a németektől a második világháború alatt. Amennyire én tudom, a franciák sem felejtenek, mégis sor került a megbékélésre, s bár az Európai Unión belül valójában egymás versenytársai, amikor a politikai helyzet úgy kívánja, össze tudnak zárni. S akkor is, amikor különböző megütések közös élménye fenyegeti őket.

De mi közünk nekünk ehhez? Fenyeget bennünket valami? Igen, méghozzá szlovákokat és magyarokat egyaránt. Sőt, nemcsak minket, hanem egész Európát. Csak a süket nem hallja a háborús héják egyre élesebb vijjogását.

Az egyre fokozódó háborús hangulat tényének a lekicsinylésére, elkendőzésére szolgáló hazugságokat pedig csak az nem veszi észre, akinek az az érdeke, sőt, feladata, hogy ne vegye észre. Vagy pedig nem lát a szemével. Talán egy nagy, háborús csapás közös élménye kellene ahhoz, hogy lehulljon a hályog vagy a (rózsaszín) szemüveg? 

Az elnökválasztás nem a magyar sérelmekről szól, bár az biztos, hogy jólesne már egy bocsánatkérés a kapott pofonokért (nem olyasmire gondolok, mint a Čaputová-féle  „keszenem”). Ennek az elnökválasztásnak a legeslegfontosabb tétje a béke.  S ez nem szlovák ügy, hanem mindannyiunk közös érdeke. Ezért kellene nekünk, magyaroknak is választani. S ebben a vészterhes időszakban mindennél fontosabb, minden egyéb ügyet és torzsalkodást felülír, hogy a leendő köztársasági elnök ne a háború szószólója, ne idegen érdekek pártfogója legyen. Vagyis az elnök semmiképp se Korčok, hanem Pellegrini legyen.

S még egy dolog. Magyar katolikus ismerősök között többen is vannak, akik azt mondják, hogy a keresztényeknek Korčokot kell választani, mert a kereszténydemokraták is ezt ajánlották. Csakhogy lelkületét tekintve a mi KDH-nk már régóta nem keresztény, csak a neve az! Az ő szavuk helyett inkább Ferenc pápa béke melletti bátor kiállását, akár a  legutóbbi szavait ajánlanám.

Tudják, azokat, amelyek végett a háborúpártiak és csatlósaik, beleértve az itthoniakat is, csaknem keresztre feszítették őt.