"Nem lehet" és "Lehet, mert kell" 2026-ban

Délután maroknyi emlékező gyűlt össze Duray Miklós komáromi emléktáblájánál. Nyilván munkanapon 13 óra nem egy tömegeket vonzó időpont. A megemlékezés egyik ünnepi szónoka Somogyi Alfréd, a Szövetség a Közös Célokért elnöke volt. Somogyi éles hangvételű, de a realitásoktól el nem szakadó, nagyívű beszéde egyik részében egy pillanatra felvázolta egy ideális világ lehetőségét.

Ha szeretnének (itt bennünket), akkor ma nem egy fontos kezdeményezésre emlékeznénk, nem a hajdani komáromi nagygyűlés felemelő emlékéből próbálnánk meg kifacsarni az összetartozást éltető utolsó cseppeket is, hanem a lehető legtermészetesebb módon élnénk az 1994-ben kimondott autonómia adta lehetőségekkel. El sem tudjuk képzelni, hogyan nézne ki a felvidéki magyar közösségünk bő három évtizednyi önrendelkezési tapasztalattal a háta mögött."

Ez azonban nem jött össze. 1994-ben sem. Azóta sem. A jelen realitását következő mondataiban így jellemezte: "Ehelyett, sokan azok közül, akikkel egy hazában élünk, sót hintettek a gyógyulni nem tudó, nyílt sebeinkre és ezzel egy időben még a szánkat is beragasztották, hogy se sírni, se nyögni ne tudjunk. Hallgassunk!"

Ha most egy pillanatra elrugaszkodunk 2026 bús-hideg, börtönszagú Felvidékétől, és 1937 nem különben bús, és hideg Erdélyébe vonulunk át gondolatban, az akkori, 17 éve kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság szellemi világítótornyai már kijelöltek olyan szellemi magatartási stratégiákat, amelyek akár ma is relevánsak lehetnek.

1937-ben Makkai Sándor erdélyi református püspök a Láthatár c. folyóirat 2. számában közzétette "Nem lehet" című írását. Az ötoldalas esszé tagadása mindannak, amit Reményik Sándor felvázolt az 1935-ben írt, "Ahogy lehet" című versében. A sokat idézett , egyszerre fenséges és nyomasztó programvers egy lehetséges interpretációja szerint Reményik leírja, milyen kompromisszumok árán lehet fenntartani a kisebbségi létet.

Makkai viszont úgy látja, nem lehet. A kisebbségi lét emberhez méltatlannak, a kisebbségi sors vállalhatatlannak tűnt számára; távozását és lemondását is kapcsolatba hozzák e korszak eseményeivel. Makkai szerint a kisebbségi lét maga emberhez méltatlan, lélekileg lehetetlen és hosszú távon nem tartható fenn sem lelkileg, sem erkölcsileg. Végkövetkeztetése így fogalmazható meg idézetben: "…elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal… lehetetlen a változás reménye nélkül mind fokozottabb mértékben érezni és hordozni az idegenséget, a szellemi értelemben vett hontalanságot…"

A "sarokkő cikkre" többen reagáltak, Hegedűs Nándor, Ligeti Ernő, Jancsó Béla, Szemlér Ferenc, Szász Endre, de elsőként Reményik Sándor az Ellenzék c. lap 39. számában, "Lehet, mert kell" címmel.

Mikor Makkai Sándor püspök úr a kisebbségi lét lehetetlenségét hangoztatja, én úgy érzem, szükséges felmutatni azt az életbátorságot, amely még a nehéz sorsok közepette is emberhez méltóan élni képes. Nem tagadhatjuk, hogy a kisebbségi élet gyakran küzdelemmel és megpróbáltatásokkal jár, de nem adhatjuk fel a reményt, amely minden nemzet és közösség lételeme"

– válaszolja Reményik. Érdemes volna az írást teljes terjedelmében idézni. Erre most e helyt nincs mód, ragadjunk ki csupán két állítást. "Az a feladatunk, hogy minden körülmények között [...] az erkölcsi és kulturális értékeket megtartsuk, sőt, továbbvigyük, még akkor is, ha a hatalom, a környezet vagy a politika látszólagos akadályokat állít elénk." Most pontosan ez történik. Illetve, zárásként: "Így tehát, bármennyire is nehéz a helyzet, bármennyire is tűnik az élet lehetetlennek Makkai püspök úr szavai szerint, [...] nekünk lehet – mert kell." Nincs nagyon mit hozzátenni.

Az önmagát Orosz Örs, Fiala-Butora János és Stubendek Attila után beszédével negyedikként feljelentő Somogyi Alfréd beszédében a nem csodaszer, de sok problémánkra megoldást jelentő autonómia immár olyan távoli és elérhetetlen lehetőség, mint Örkény István egypercesében a patkány számára, hogy féllábú házmesterkislány legyen.

Ezúttal a hatalom mondja, minden, a Makkai-féle szöveget átlengő pátosz nélkül, nagyon is bunkó módon, a lélekben mályvaszínzakós párttitkár-mentalitást a szellemiekben továbbra is felvállaló módon, hogy nem lehet.

A "komáromi hármak", és a hozzájuk csatlakozó Somogyi, meg egy kicsit azok, akik aláírták a petíciót, az "ahogy lehet" útját keresik.

A képzeletbeli ív másik végén pedig már az esti, pozsonyi tévévita áll, ahol Őry Péter és Mózes Szabolcs a "hogyan lehet" egy lehetséges útját kereste. A Beneš-dekrétumokról most éppen nem lehet beszélni, illetve, pontosabban, a hatalom azt szeretné, hogy ne lehessen beszélni. De kell. De hogyan?

Korábban lapunk hasábjain már érintettük, hogy a kétszáz oldalas szlovák történelemkönyvben a Beneš-dekrétumokkal két-három oldal foglalkozik. Hiszem, hogy egyetlen jóérzésű szlovák ember sem gondolja, hogy csecsemőket -20 fokban marhavagonban utaztatni 600-700 kilométerre jó dolog. Ugyanakkor erről a gyalázatról négy évtizedig hallgatni kellett, a rendszerváltás utáni években pedig… Na igen. Hogy az azóta eltelt három és fél évtizedben miért voltak nehezek a párbeszéd feltételei, az is megérne egy traktátust, de ennek okai közül az egyik valószínűleg a művileg fenntartott tudáshiány. A Beneš-dekrétumok oktatásbeli pozícióját vizsgáló Somogyi Szilárd arra a végkövetkeztetésre jut:

A problémát abban látjuk, hogy ezek az információk tényleg csak „említésre kerülnek” 2-3 oldalnyi terjedelemben a majdnem kétszáz oldalas tankönyvben, így vélhetően szlovák polgártársaink pont ekkora jelentőséget tulajdonítanak majd az iskolapadokból kilépve a (társ)nemzet jog- és vagyonfosztásának.”

A közösségi médiában olvashattunk olyan bírálatokat is, melyek szerint Őry és Mózes radikálisabb is lehetett volna. A Magyar Szövetség a 80 éves Beneš-dekrétumokon most az utókonfiskációk szlovákok számára is kézzelfogható realitása mentén próbál fogást találni. Igen, lehetne – és kell is – beszélni az 1947 februárjának leghidegebb napjaiban a vagonokban megfagyott emberekről is, ami sokkal nagyobb gyalázat, mint az, hogy valakitől most veszik el a nagypapájától idő hiányában el nem kobozott földet. De ha párbeszédet akarunk kezdeményezni, előbb fel kell kelteni a beszélgetőpartner érdeklődését. És ha ez már megtörtént, utána el kell mondani, hogy ez nemcsak a huszadik század legnagyobb csehszlovákiai gazdasági bűncselekménye volt, hanem kísérlet egy népirtásra.

Akkor is, ha nem lehet. De mi tudjuk, hogy lehet, mert kell. Ahogy 1937-ben is, úgy 2026-ban is.

Megosztás

Címkék