2018. szeptember 21., 08:49

Nekrológ egy gimnáziumért

A Felvidéken minden egyes magyar iskolabezárás felér egy kis Trianonnal, egy szöget jelent a szlovákiai magyarság koporsójába. A diáklétszám drasztikus csökkenése miatt nem a bezárás jogosságát kérdőjelezi meg az ember, mint most, a szebb napokat is megélt nagymegyeri magyar tannyelvű Corvin Mátyás Gimnázium esetében, hanem magát a fogyás tényét nehéz elfogadni.

nagymegyeri gimi
Fotó: facebook.com

Nagymegyeren az iskolatanács is egyetértett az intézmény bezárásával, hiszen a gimnáziumnak minden igyekezete ellenére nem sikerült növelnie a diákok létszámát, az elmúlt három tanévben osztályt sem sikerült nyitni! A 2017/2018-as tanévben 19 diák érettségizett az utolsó évfolyamban. Miközben kicsit csendesebben megszűnt a gimnázium Tornalján, és Nyitra megyében is veszély fenyegeti az érsekújvári, párkányi, zselízi, ipolysági gimnáziumokat is (A 2004/2005-ös és a 2016/32017-es tanévek között Érsekújvárban 68%-kal, Párkányban 76%-kal, Zselízen 67%-kal, Ipolyságon 53%-kal csökkent a magyar tannyelvű gimnáziumi osztályokban a diáklétszám!)

Hiszen gyerek nélkül nem lehet fenntartani az iskolát, a pedagógus nem mehet be az üres tanterembe csak azért, hogy beírja a hiányzókat. Kik is hiányoznak ma? Kérdezhetné magától a nyugdíj előtt álló tanár, mivel nincs, aki válaszoljon neki. Kiürült az iskola, konganak az ürességtől a tantermek, a pedellus még unottan talán utoljára lenyírja az iskolakertben a füvet, a takarítónő  megöntözi a virágokat és morgolódik, hogy miért nem vitték el  őket a gyerekekkel együtt. Megigazítja a félrecsúszott magyar irodalmi faliújságot, amelyen ott díszeleg az a Kisfaludy idézet is, hogy „Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?”, meg az is, hogy „Megfogyva bár, de törve nem...”. Ezen kicsit elgondolkodik magában, mert szerinte megtörve is, aztán megfogyva is. Bár a költő nevét nem ismeri, nem járt a néni magyar iskolába. Csodálkozik is, hogy eddig  ezt a szép idézetet nem vette észre a falon, igaz, most már több ideje marad a nézelődésre. Felmosni már nem kell naponta a tantermeket és a folyosókat, nincs, aki összejárja. Még tart a felmondási ideje. A gazdasági osztályon azon élcelődnek, hogy ki lesz az utolsó mohikán közülük, hiszen annak értékesíteni kell az iskolavagyont, övé lesz az utolsó szék. Iskolaszék már nincs! Az épületet nem kell, az a megyéé, és biztosan megvan már a helye.

Kik hiányoznak ma? Ül le magányosan a katedrához a magyar szakos tanár, gondolatban kinyitja az osztálynaplót, ő csinálta az irodalmi faliújságot pár éve, és most visszatér egy pillanatra, hogy összecsomagolja a tanáriban a saját cuccait, főleg a könyveket. Ebben az osztályban tartotta az utolsó magyar órát az utolsó érettségizőknek. A katedránál ülve arra gondol, némi iróniával, hogy ekkora csönd még soha nem volt ebben a teremben tanítási időben!

Hogy ki is hiányzik? Neki sokan, nagyon sokan! Bele se férnének az osztálykönyvbe! Nemzedékeket tanított a gimiben majdnem 40 éven át, szinte név szerint tudja, egykori diákjai merre vannak, hova járnak azok gyerekei. Egy kisváros kis gimnáziumáról van szó. Az érettségi találkozók pedig már előrevetítették a szomorú jövőt, csak bíztak a csodában. Aztán sorolja is magában egykedvűen az „iskolakerülőket”, beletörődve a megváltoztathatatlanba.

Ennyi diák került a „baráti” EU többi országába, ennyi a tengeren túlra, és ennyien telepedtek le tanulmányaik után Magyarországon. Gyerekeik már mindegyiknek ott járnak iskolába. Az anyaországba igazoltak legalább magyarok maradnak, morfondírozott magában. És a többieknek, akik otthon maradtak, azoknak hova kerültek a gyerekeik? Tudja jól, hogy fele szlovákba íratta, a másik fele pedig a környékbeli menőbb magyar gimnáziumokba ingáztatja inkább csemetéjét, gondolja, azok színvonalasabbak. A feléből a magyarságtudat, a másik feléből a lokálpatriotizmus hiányzik. Pedig nem rajta múlott!

Aztán mielőtt kimegy a tanteremből, jó szokásához hűen még egyszer (most utoljára) visszanéz, hogy nem maradtak-e nyitva az ablakok, nem maradtak-e könyvek, füzetek a padokban, a táblára már nem is nézett, a hetesnek nem kellett letörölnie... Utolsóként leoltja a villanyt…

De azért a faliújságon ő is igazít még egyet, mert abban az idézetben, hogy „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem!” lesett egy gombostű az egyik betűről....A takarítónő nem vette észre...

Megosztás
Címkék