Negyven nap
Már fújnak a böjti szelek. Napok óta. A langyos illatokból érezzük, hogy a kertek alatt kopogtat a tavasz. De még van pár hét, amíg kikelet kisasszonynak viaskodnia kell a téllel. Még jöhetnek hidegebb, fagyos napok. Ilyenkor érkezik el az ideje a bűnbánatnak, a testi-szellemi megújulásnak. Hogy tavaszra mi is kiviruljunk, ne csak a cseresznyefák.
Valaha régen eleink, akiknek még rend volt az életükben, ilyenkor sokkal visszafogottabban éltek és befele fordultak. Önmagukra és az Istenre figyeltek. Praktikus oka is volt annak, hogy kevesebbet és kevés hozzávalóból készült ételeket fogyasztottak. Nemigen volt már miből főzni. Tél végére elfogyott a nyáron és ősszel elraktározott élelem, a vermek és spájzok kiürültek. Csupán a húsvétra elrejtett sonka lógott még valahol a padlásfeljáróban.
Abból kellett főzni, ami kevés még maradt. Mindez csak segítette őket abban, hogy a jövőre koncentráljanak, nagy reményekkel várják a tavaszt, ami meghozza az új termést, a bőséget, a terülj-terülj asztalkámat. Isten segedelme ehhez feltétlenül szükséges volt. Ezért naponta jártak a templomba térdepelve imádkozni, bűnbocsánatért esdekelve, tartózkodva minden vigasságtól. Éhes gyomorral, de tisztább lélekkel várták a feltámadást.
Böjtidő van, barátom, mondta egy kedves ismerős, amikor ebédleni indultunk és húsos ételt ajánlottam neki. Kiderült, hogy hamvazószerdától nagyszombatig hús nem kerül a tányérjába, de lemond a süteményről, az édességről és a nassolásról is. A megszokottnál jóval kevesebbet eszik. Mindezt megfejeli még azzal is, hogy egy korty alkoholt sem iszik. Pedig amúgy egész évben nem veti meg a jó falatokat.
Böjtkor azokról a dolgokról próbál, tanul meg lemondani, amiket nagyon szeret. Ehhez pedig akaraterő, önuralom és kitartás kell, nem is akármilyen. Ebben van segítsége. Az elmélkedés, dolgainak átgondolása, a napi elcsendesedés és rengeteg jó irodalom. Visszaveszi a sebességet, lassúbb menetre kapcsol és ez igazi újjászületést hoz neki húsvétra. Megnyomja a restart gombot.
Mi, modern emberek többnyire nem vesszük komolyan a böjtöt. Legfeljebb egy kisebb tisztítókúrába vagyunk hajlandók belemenni. Egy-két nap elvagyunk zöldségen és gyümölcsön, de hogy hetekig kenyéren és vízen éljünk, no, azt már nem. A lelki tükörbe azonban az istennek sem szeretnénk belenézni. Mert szinte biztos, hogy nem tetszene, amit ott látunk.
Nem éppen kellemes kutakodni a lélek bugyraiban. Pláne akkor, amikor mi még egyedül és csendben sem szeretünk lenni, hisz akkor esetleg saját magunkkal kellene foglalkoznunk, megszólalna az a bizonyos belső hang. Jobb az a kis háttérzaj, ami elnyomja bennünk a legnagyobb félelmünket, hogy mégsem vagyunk olyan tökéletesek, mint hittük…
Ma nagyon sok templomban nagyon sokan hamuból rajzolt keresztet kapnak a homlokukra. Emlékeztetve a mulandóságra. S talán arra is, hogy nem mindegy, hogy élünk, hogy bánunk embertársainkkal. Mindannyian „milliók közt az egyetlenegyek vagyunk”, teli értékkel és teli hibával. Valahogy úgy kellene élnünk, hogy hibáinkat, gyarlóságainkat beismerjük és megpróbáljuk levetkőzni, értékeinket, az Istentől kapott talentumainkat pedig jól használjuk. Mert van feltámadás, de ahhoz először végig kell menni a nagyböjti rögös úton.
