Narcisztikus helytartók
Nem egészen normális dolog, hogy egy ország külügyminisztere kénytelen legyen a nyilvánosság előtt vitázni az országába delegált nagykövettel. Szijjártó Péter, a magyar külügy vezetője az utóbbi időben több alkalommal kényszerült arra, hogy „helyre tegye” David Pressman amerikai nagykövetet, amiért az beleártja magát a magyar belpolitikába, és nyíltan üzenget a magyar kormánynak.
Mondom, ez nem normális állapot. A Szlovákiába delegált amerikai nagykövet őexcellenciáját jószerivel nem is ismerjük, magam talán egyszer láttam a tévében, akkor is arról nyilatkozott, hogyan próbál megtanulni szlovákul. Ez a normális. Teszi a dolgát, és nem szól bele a belpolitikába, legalábbis nem a közösségi oldalak üzenőfalain. Pedig itt aztán volna mibe. Igaz, a kaotikus szlovákiai viszonyok jobban megfelelnek a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak, Szlovákia és egyre inkább Csehország is eminens tanulónak számít, az itteni viszonyok manipulálása gördülékenyebben megy, mint a magyarországiaké.
A külügyminiszteri dorgálás helyénvaló, hiszen egy nagykövetnek nem az a dolga, hogy bírókat hívogasson be a nagykövetségre, vagy leckéztesse és utasítgatni próbálja a befogadó ország kormányát.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem az a dolga. Sokkal inkább az a feladata, hogy a jó kapcsolatokat ápolja mindkét ország polgárainak megelégedésére. Azzal pedig végképp megszegi a diplomácia szokásait, hogy külföldi (Politico) sajtótermékeknek nyilatkozva ekézi Magyarországot.
Élhetnénk persze akár otromba, személyeskedő kritikával is, egyetértve azokkal, akik Pressman Magyarországra küldését egyenesen provokációnak tartották, de mi ennél jól neveltebbek vagyunk. Pressman úr magánéletében sem óhajtunk turkálni, gardróbjában annyi szoknya és nadrág keveredik, amennyit ő és a férje jónak talál, gyermekeiket olyan szellemben nevelik, amit maguk a saját értékrendjük szerint a legjobbnak vélnek.
Ezen túl azonban az isten mentsen meg bennünket a narcisztikus diplomatáktól, akik azt hiszik, hogy kritikán felül állnak, és az ő „magasságukba” nem érhet fel sem kérdőjel, sem kétely. Őket nem kérheti számon senki semmiért. Gyökerezik ez vélhetően abban a meggyőződésben, hogy nagykövet úr egy nagyhatalom kormányát képviseli, így a kicsik szava, gondolja, akárcsak a kutyaugatás, nem érhet fel az égig.
Ahol ők, a „nagyok” foglalnak helyet, és arra predesztináltattak, hogy ítéljenek eleveneket és holtakat.
Holott legfeljebb számbelileg többek, hiszen Magyarország történelme kétszer akkora, mint Amerikáé, ha csak a földrész spanyolok általi felfedezésének időpontjától számolunk. Magát az Amerikai Egyesült Államokat ugyanakkor mindössze 1776. június 4-étől jegyzik független, szuverén országként. Minden tisztelet mellett, egy 247 éves ország képviselője jobban tenné, ha nem dirigálna egy 1100 éves országnak.
De ha már ide küldték Pressman urat Közép-Európa közepére, talán kissé visszafoghatná magát, és valóban diplomataként viselkedhetne. Ahelyett, hogy a magyar kormányt Putyin-barátsággal és Amerika-ellenességgel vádolja, elgondolkodhatna afölött, mennyire Putyin-barát az általa képviselt kormány, amely a szankciók ellenére vígan üzletelget Oroszországgal. A magyar kormány legalább konzekvens, és nem folytat kétkulacsos politikát. Elítéli az orosz agressziót, de nem kíván részt venni két szláv nép testvérháborújában.
Ez nem a magyarok háborúja. Evidens, hogy nem is az amerikai népé, hiszen semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy kormányuk egy tőlük több ezer kilométerre fekvő országot próbáljon térdre kényszeríteni.
De őket, mármint az amerikai népet az amerikai kormány nem szokta megkérdezni a fontos döntések meghozatalakor.
Bárki nekem szegezhetné: mi közöm nekem mindehhez innen, Pozsonyból? Az ok egyszerű. Magyar emberként a magyar nemzet tagja vagyok, és köztudott, hogy mi, magyarok felelősek vagyunk egymásért. A magyar nemzettársaimat leckéztető, annak dirigálgató helytartókat pedig enyhén szólva Pozsonyban és Kassán sem szíveljük, még ha a mostani, zsugorított Magyarország országhatárán kívül élünk is. Ezt a nagykövet úr megszívlelhetné, ha érti ennek a furfangos magyar nyelvnek az árnyalatait.
Mi, magyarok hányatott történelmünk során többször megéltük a „nagyok” parancsuralmát és dirigenciáját (Isztambulét, Bécsét, Berlinét, Moszkváét s napjainkban Brüsszelét), valahányszor keservesen meg is fizettük az árát. Köszönettel elutasítjuk a birodalmi dirigenciát, nem kérünk belőle többé.
