Nagytakarítás

Az iratmegsemmisítő fölött gubbasztva „termő férfikorom” néhány versének még megkegyelmezek. Hmm, ez is én voltam. Meg az is, aki a parlamenti szavazás furcsaságait leütve, a készülő tudósítás margójára odaidézte Pilinszky visszatérő Sztavroginját… „Nem gondoltak a rózsakertre, / és elkövették, amit nem szabad. // Ezentúl üldözöttek lesznek /és magányosak, mint egy lepkegyűjtő. // Üveg alá kerűlnek valahányan. // Üveg alatt, tűhegyre szúrva/ ragyog, ragyog a lepketábor. / Önök ragyognak, uraim.”

Mégiscsak szebb egy költemény, mint egy durva szitokszó vagy káromkodás…

Különösen, hogy a visszatérés előzményét is ismerem, az elköszönést: „Mielőtt bármit elkövetnek, / gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim.”

Politikának, vagy valami ahhoz hasonlónak szólhat-e örökérvényű – költői – áthallás? Magam máig nem tudtam megválaszolni a kérdést. Mindenesetre: az elmúlt három évtized során szinte teljesen eltűntek a nagypolitikából az írók és költők meg az egyéb művészek; aki maradt, azt meg a múzsa hagyta cserben. A nívó! Ahogy a régi feljegyzések eltűnnek lassan a darálóban, apró sajnálat még bujkál bennem. Igen, mert a régebbi szellemes, elmés, de még szabadszájú beszólásoknak is noblesse volt a manapság dívó alpári kommentstílushoz képest.

Azt hiszem, a versek mentettek meg, mentették meg a lelkemet a teljes a kiégéstől. Mert jobban szerettem a szépirodalmat mindennél; s ha már belekényszerültem a politikai újságírásba, becsülettel akartam csinálni, tartva a kánont:

a hír szent, a vélemény szabad.

Szabadon kérdezni is szabad, ha kellemetlen is. Hallgattam ugyan tirádákat az „ahogy lehet”-ről, konszenzusokról, gentleman's agreementekről (ezt itt most kijavította a drága jó Windows agyrémeitekről-re, s milyen igaza van!), arról, hogy politikusabbnak kéne lennem, ha már egyszer… – de én csak egy mindörökre elvetélt költő maradtam, aki kérdez, olykor az ég felé néz és sokszor gondol az „egyetlen egy rózsatőre”…

S itt a 2004. december 5-ei napról szóló feljegyzés is. Vázlat a rádiós beszélgetéshez D. M.-mel, amiben a magyar szavazók felmentést kaptak, de azért azt is tisztáztuk, hogy Magyarország népe akkor – ha tetszik, ha nem – nemet mondott ránk, határon kívülre rekesztett magyarokra.

Közösségi romlásunk virágai talán akkor indultak burjánzásnak. Csak másnap tudtam meg, hogy beszélgetésünk közben a főszerkesztőnél megszólalt a telefon, s a pozsonyi magyar nagykövetség tanácsosa azt kérte, hagyjuk már abba, valahogy keverjenek le… Pedig akkor a „píszí” még nem is létezett (?), a PC (personal computer) személyi számítógépet jelentett csupán.

Mindegy, no, kaptam két hónap részleges szilenciumot (nem vezethettem élő műsort), míg „azok” elfelejtik, hogy mit tettem.

Agyon is hallgattuk ezt a december ötödikét, holott sokszor, sok helyen ki kellett volna beszélnünk magunkból a traumát, amit okozott. Azért, hogy 15 év „itthoni” magyarszidást követő pár hónapos „otthoni” kisebbségimagyar-gyalázás után legalább mi magunk ne forduljunk önmagunk ellen. Mert hogy ezt tettük, a 2011-es népszámlálás megmutatta, bár erről nem készíttettünk szociológiai felméréseket.

Soha el nem készülő emlékirataim alapanyagai felszeletelve a nagy fekete zsák bendőjében. Lezárva ez a fejezet is.

Elkezdtem a nagytakarítást.

Szoktatom magam a gondolathoz, hogy igazán fontos dolgot nem veszítek, ahogy igazán fontos mondanivalót sem. A darálóba rakott feljegyzések nekem voltak fontosak, olyankor segítettek talpon maradni és élni – a széljegyzetek különösen –, amikor elbillent velem a világ. Mondanivalójuk csak nekem jelentett valamit. Ahogy az emlékezés is. Amerre én haladok, ott már többet ér a költészet, mint a földi jelenségek lenyomatai.

A saját hibáit, bűneit elkövetnie úgy is minden nemzedéknek magának kell, s okulnia is belőlük.