Nagysalló eleste után: mert minden mindennel összefügg
Miközben a hétvégén tele volt a magyar és a nemzetközi sajtó a deviancia áradásának budapesti pompázatos megünneplésével, és tízezerszámra indultak harcba a székesfővárosban a senki által el nem nyomottak a szabadságért, csendben, szinte észrevétlenül elmúlt egy újabb felvidéki magyar iskola. Nagysalló magyarsága elbukott. Igaz, nem most és nem is tegnap; egy fájdalmas, szomorú folyamat végére tettek most pontot azon a felvidéki (valaha magyar) településen, amely egykor aranyos betűkkel írta be magát a Kárpát-medencei magyarság történelmébe.
Sic transit gloria mundi. Ki ne ismerné: Így múlik el a világ dicsősége. Ez egyike a leggyakrabban használt szállóigéinknek. A nagysallói iskolabezárás híre természetesen nem jutott el Brüsszelig, az uniós zöldek és Leyenék sem küldtek deputációt, mint a Pride-féle népünnepélyre, ahol a sok megvezetett ember abban a hitben gyalogolt, majd hallgatta szónokait, hogy valami nagyon igazságos és fennkölt dolog résztvevője lehet.
De a hír nem jutott el Pozsonyig sem, ahol a mindenkori szlovák államvezetés fontosabb dolgokkal van elfoglalva, mint hogy az ingerküszöbéről törölgesse a néhány nagysallói magyar szülő könnyeit, akik szeretnék továbbra is anyanyelvi iskolába adni a gyermeküket, de már nem tehetik. Végül is miattuk – a nemzeti hovatartozásukat feladók miatt – szűnik meg augusztusban az iskola. Ha akad még nagysallói magyar, aki erőn felül teljesítve ezután is vállalja a gyermeke utaztatását, ő lesz napjaink hőse.
Nagysallón (is) először az óvoda adta meg magát. A magyar osztály, majd a vegyes csoport után lett egynyelvű (értsd: államnyelvű) csoport, mert a kedves nagysallói magyar emberek ezt engedték, s ha már nem volt magyar óvoda, logikus, hogy a magyar iskola napjainak visszaszámlálása is elkezdődhetett.
Ilyenkor mindig eszembe jut a budapesti liberálbolsevik „politikusok” szekértolóinak, azoknak a lumpeneknek a hörgése, akik mellesleg szociálisan érzékenyen elfogadják a kormány ajándékait, hogy aszongya mennyivel jobb helye lenne itthon „a mi adóforintjainknak”, amit a magyar kormány a határon túli kis magyar lelkek megmentésére fordít. Ezek irigylik a magyar óvodákat, amelyek képesek megtartani a magyarságot. Bezzeg a székesfővárosnak (bár hivatalosan csődbe juttatták) futja Pride-parádéra, ám az nem zavarja őket.
Szombat délután az egész magyar liberális baloldal politikusi gárdája ott tündökölt a Pride-on. Nyilvánvaló, ha ezek kerülnének hatalomra Magyarországon, „a mi adóforintjaink” nem a „fasisztoid” (értsd: nemzeti) célokat erősítenék, amelyek az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradását szolgálják, hanem tütükében parádézó, félpucér pasik performanszát támogatnák a nagy nemzetköziség jegyében.
De hát hogy jövök én ahhoz, hogy valakit is megítéljek? Nem is ez a dolgom. Csak annyi, hogy figyeljek és figyelmeztessek, jó lesz vigyázni, mert az egész Kárpát-medence magyarságának a jövője forog kockán. Eddig csak tégladarabokat huzigált ki belőle a szomszédság (mint a nagysallói szlovákság), de ha ráerősítenek, és mindent Brüsszelből fognak diktálni, az „adóforintosok” is megnézhetik magukat.
Nagysalló esete figyelmeztet: előbb a nagy nemzetköziségben egyesült elvtársak által támogatott és működtetett rombolás érte el ezt a felvidéki községet (amely egykor járási székhely és mezőváros volt), s a magyarországi elvtársak félrenézése mellett telepítették ki a falu kétharmadát, a református magyarok zömét, majd az „utómunkáknak” köszönhetően fokozatosan építették le a magyarságot, és juttatták mai állapotába. A rendszerváltáskor hangoztatott „minek ide autonómia, majd az Unió megold mindent”-féle tapsikolás eredményeként azt is láttuk, hogyan söpörte a szőnyeg alá Brüsszel a kisebbségek jogait. Hiába él Európában vagy ötvenmillió ember (őshonos) kisebbségben, azoknak nem jár jog, az csak azoknak jár, akik beleférnek az eltörléskultúra és a népességcserék magasztos projektjeibe.
Mondhatná valaki: hogyan lehet párhuzamot vonni a kettő között? Mármint Nagysalló és a budapesti Pride között. Csak úgy, hogy két világnézet, ideológia viaskodik egymással. Az egyik a világszabadárét hirdeti, a másik a közösségek értékeit szeretné megtartani. Ezért is visszatetsző számomra, amikor az LMBTQI-emberek „közösségéről” hallok. Az „óegygé” és a „merazorbán” nem lehet kovásza semmilyen közösségnek. Mindeközben a nagysallóihoz hasonló kisközösségek élet-halál harcukat vívják, és maradnak alul többnyire.
A nagysallói eset személyes fájdalmam is: alig pár éve zárták be az én egykori alma materemet, a tornaljai gimnáziumot. Alig van lehangolóbb látvány az üresen kongó iskolaépületnél. A közösségi portálon nekem szegezett kérdésre (miből gondolom, hogy kultúrák, ideológiák harca zajlik) részben ez a válasz. Van egy nemzeti kormány, amelynek minden magyar fontos, és van a Tiszaként hömpölygő aktivistaáradat, amely nemzetközi szabadságharcot vív a nemzet ellen.
Megjelent a Magyar7 2025/25. számában.
