Nagypapa, maradj még!
Feltűnt, hogy éveim szaporodásával már nem a péntekeket, hanem a hétfőket kedvelem. Korábban ez fordítva volt: már szerdán vártam a hétvégét, az aktív pihenés és a szórakozás idejét, vasárnap este pedig már fészkelődtem, nyűgösködtem, mert óhatatlanul is belegondoltam a következő munkahétbe. Hogy most ez most miért változott meg? A hétfőktől várom a csodát, hátha ezen a héten történik majd valami olyasmi, ami kizökkent a nyugdíjas élet egyhangúságából. Nem hittem volna, hogy valaha is hiányozni fog a zakatolás, a pörgés!
Kivételek persze azok a hétvégék, amikor jönnek az unokák! Ilyenkor az egész hét készülődéssel, várakozással teli. Meg kell tervezni a hétvégi menüt, mit szeretnek enni a gyerekek, még jó, hogy nem finnyásak, mindenevők. Be kell vásárolni rendesen olyan édességekből is, amelyeket otthon korlátozottan kapnak. Legyen télen is jégkrém a frigóban, nyáron is csoki a szekrényben és sok ropi! Általában előzetesen egyeztetjük telefonon a menüt. A lányokkal ez nehezebben megy, mert a három közül kettő iker, eléggé egy húron pendülnek, de figyelembe kell venni a picivel idősebb akaratát is.
Amikor a fiam Danikája mellé a lányoméknál újabb kisemberek érkeztek a családba, nagy volt az öröm! Az egypetéjű ikerlányoknak különösen jó szórakozást jelent, hogy a mai napig nem tudom megkülönböztetni őket. Ezért igyekeznek mindig egyformán öltözködni, egyformára fésülködni.
Biztos modern nagypapa leszek, gondoltam annak idején! Majd én megmutatom, hogy nem gügyögök félnótásan, nem térdepelek grimaszokat vágva a járóka mellett, nem hempergek koromat meghazudtolóan a hempergő előtt, nem rázom félőrülten a csörgőt, nem járok lábujjhegyen a szobában már akkor is, amikor a gyerek még nem reagál semmilyen hangra, nem veszek össze a nagymamával, hogy melyikünk tolja a babakocsit, karomon a kicsivel nem járok-kelek eszeveszetten a szobában különböző sebességre váltva, ringatózva, dúdolva az időközben elfelejtett gyerekdalokat, és nem veszem fel titokban a kezembe az alvó gyereket (veszélyeztetve békés álmát) egy cirógatásra, amikor úgy gondolom, senki se látja. Aztán mégis!
Sőt, régen úgy véltem, hogy inkább frusztrálni fog a nagypapaság, az aktív időszak bizonyos fokú lezárulásának veszem majd, esetleg a feleslegesség érzetét fogja bennem kelteni.
Olyasmit, hogy a nagyszülők ideje már leketyegett, lessék csak nyugiban a nyugdíjat kézbesítő postást, ne szőjenek már eget-földet rengető terveket, tartós tejbe se igen fektessenek, elégedjenek meg a szűkre szabott unokalátogatási időpontokkal, vagy, ha szükség van rájuk, de akkor azonnal. Foci közben pedig majd beszólnak a haverok, hogy passzolj öreg, ne ringasd a labdát is! Látjuk, bot nélkül már nehezebben futsz! Ne mesélj, nem vagyok az unokád! Meg hogy csak óvatosan azzal a foci utáni hideg sörökkel, mert nem engednek krákogó öreget az unoka közelébe. Ezektől a „kedves szívatásoktól” tartottam…
Tehát láss csodát, mégsem dőlt össze a világ, unokák után is van élet! Sőt, nem is akármilyen – csodálatos!
Rohan az idő, már iskoláskorúak lettek. Tartok az új kihívásoktól, mert tudom, az unokák előbb a nagyszülők, majd a szülők társaságára unnak rá, vagy mondjuk úgy, kezdik élni az életüket. Akkor jönnek megint az idegesítően gondtalan hétköznapok és ünnepnapok, amikor jó esetben benéznek hozzánk, de rohannak is tovább…
Megjelent a Magyar7 2024/27. számában.
