2025. január 3., 18:22

Nagyon jólesett

Január másodikára virradóra már rám jött a mehetnék egy kis bevásárlásra. Célba is vettem a közeli nagyáruházat, annál is inkább, mert könyvet is rendeltem még december első napjaiban, és az itteni Panta Rhei könyvesboltba kértem a szállítását. Első utam tehát ide vezetett.

Fotó: Pixabay

A könyv meg is jött, csak hát hogy, hogy nem, nem kaptam róla értesítést. Sebaj, fő, hogy megvan! A boltba belépve villogni és pittyegni kezdett az elektromos kapu, de ez rajtam kívül szerencsére senkit sem zavart. Mindjárt a bejáratnál van a pénztár, itt intéztem a könyv átvételét. Kifelé menet szóltam a pénztárosnak, hogy valószínűleg megint csipogok majd. Azt mondta, nem tesz semmit, csak menjek nyugodtan.

Ezután a hipermarketet vettem célba. Egy fiatal srác jött éppen a kocsilerakó felé, s mit látok: kisméretű kocsit tol maga előtt. Mindjárt „legomboltam őt”, hogy ezt a kocsit majd én bitorolhassam. Kiemelte a bevásárlószatyrát, de úgy látszik, nem volt sok tapasztalata a papír szatyorral, mert erőteljesen megemelte, s a táska mindkét füle elszakad. Ő pedig elpirult, és ügyetlenkedve próbált manőverezni a csonka zacskóval. Azonnal kiemeltem a táskámból az ilyen helyzetekre ott tartott nejlonzacskót, és felkínáltam neki. Kétségbeesetten látta, hogy az ő szatyra nagyobb, nem fog beleférni az enyémbe.

Nem is úgy gondoltam – magyaráztam neki –, hanem úgy, hogy néhány nehezebb dolgot rakjon át a nejlonba, a kiflit, kekszet hagyja a régiben. Aztán rakodni kezdett. Miközben kiszabadítottam a kocsit, átfutott az agyamon, hogy meg se köszönte a segítségemet. Amikor visszaértem a kocsisor elejére, észrevettem, hogy a legényke ott ácsorog.

Nagyon szépen köszönöm a segítségét – mondta, és hozzátette: – nagyon jólesett. – Természetesen fülig szaladt a szám. Még boldog új évet kívántunk egymásnak, s már szökelltem is boldogan a bejárat felé. Csak néhány dolgot kellett vennem, gyorsan végeztem. Ezután még beugrottam a szemben lévő játéküzletbe is. De jaj! Megint megcsipogtattam az elektromos ajtónállót. Rögtön meg is kérdeztem a fiatal pénztárosnőt, aki érdeklődve szemlélt, és találgatta, vajon mit akarok becsempészni a boltjába:

Elnézést, de mások is pittyegnek itt ma már érkeztükben, vagy csak én? – Kiderült, hogy a többi vásárlónak csak nagyon ritkán van ilyen szokása – Akkor bizonyára a táskámban van valami. – Elkérte a táskát, végighúzta a pulton a kódellenőrző fölött, de az csendben maradt. – Akkor próbáljon átmenni a kapun táska nélkül – utasított kedvesen. – Az eredmény: sípolás és cincogás. Egyértelmű: az új kabátom a ludas.

Szólt, hogy vegyem le, bizonyába benne maradt a biztonsági kód. Még csak kigomboltam a kabátot, ő már meglátta az oldalvarrásban a kis fehér négyzetet. Fogta az ollót, és finoman lenyisszantotta. Szabadkoztam, hogy ilyen figyelmetlen vagyok, eszembe juthatott volna, hiszen már ezelőtt is működésbe hoztam néhány arra szolgáló szerkentyűt. Megnyugtatott, hogy nem vagyok az egyetlen, akivel ez megesett. Ő viszont éppen az az egyetlen volt, aki nem sajnálta rám az idejét (pedig éppen valamilyen listán ellenőrizte az adatokat, amikor beléptem), és megoldotta gondomat. Ahogy az előbbi srác, én is szépen megköszöntem a segítségét, itt is boldog új évet kívántunk egymásnak, és én is hozzátettem: nagyon jólesett a kedvessége.

Aztán távoztam, anélkül, hogy rákérdeztem volna, amiért bementem. De ez most egyáltalán nem fontos. Igazából az a legfontosabb, hogy kedvesek, előzékenyek, segítőkészek legyünk egymás iránt. Ha így lesz, akkor a rengeteg újévi jókívánságnak nagy része máris teljesült.

Megosztás

Címkék

vélemény