„Nagy az isten állatkertje” - kaptuk, mikor arra kértük, vegye fel a maszkot

A lazítások első napjában rögvest épp egy ilyen társasághoz volt „szerencsém” . A délutáni vonatjárattal kellet utaznom, amikor a szerelvényhez érkezve vettem észre, hogy a vagonokban tömegek tolonganak, és szinte minden ülés foglalt. Már a lazítás első napján tehát hihetetlen sok ember volt a vonatokon, ami egyáltalán nem kellemes, ha másfél órát utazik az ember.

Alig indult el a vonat, egy hangos női társaságra lettem figyelmes, akik hatalmas bevásárlószatyrokkal telepedtek le a mellettem levő ülőhelyeken. A három nőnek láthatóan nagyon jó kedve volt, visongtak, kacagtak is teli hanggal. Mit mondjak, egyáltalán nem zavarta őket, hogy tele a vagon emberekkel, és hogy sokunk egyáltalán nem kíváncsi a lármás vihorászálásukra. De ez még csak az egyik probléma. A kedves hölgyek közül ugyanis az egyik nagyon hamar, játszi könnyedséggel ledobta az arcáról a maszkot, mert hát minek is viselje? Nem sokára a vele szemben ülő nő is levette a maszkját, mert ugye röhécselni mégis csak könnyebb maszk nélkül mint maszkban. Mindennek a tetőfoka az volt, amikor egyik hölgyemény elkezdett hangosan köhögni, és csak köhögött és köhögött maszk nélkül úgy, hogy közben tele a vagon emberekkel és az ablakok zárva vannak.

Ez volt az a pont amikor egy idősebb hölgy rájuk szólt, hogy legyenek szívesek visszavenni a maszkot. Nos, ezt nem kellett volna tenni, mert ezután tanúi lehettünk annak a tipikus reakciónak, ami az ilyen szabályokra magasról tevő embereknél általában felszokott lépni.

Vagyis, hogy az illető neked áll, hogy te mégis hogy képzeled, hogy rászólsz vagy valamiért is figyelmezteted őt?

Az idős hölgy meg is kapta, hogy mit parázik, „hisz nem vagyunk mi hullaházban?”

(az ő nyelvükön ez annyit jelent, hogy amíg egy vonaton ülsz, és nem éppen a ravatalozódon, addig te itt ne vészmadarászkodj).

Elkezdtek morogni és fröcsögni, majd az idős hölgy felé még a „nagy az isten állatkertje” beszólást is elejtették, vagyis hogy kvázi veled van a baj, te vagy az ostoba, hogy őket a maszkviselésre figyelmezteted.

Ekkor jómagam is az idős hölgyhöz csatlakoztam, és szintén rájuk szóltam, hogy a szabály az, hogy maszkot kell viselni a vonatokon, erre itt se maszkot nem látni, ráadásul még tele köhögik az egész vagont. Kár, hogy nekünk tudósítóknak nincs lehetőségünk ilyen esetekben fényképet készíteni, mert az illető személyek személyi jogokra hivatkozva úgyis töröltetnék a felvételt a portálunkról, pedig csak meg kellett volna örökíteni azt az arckifejezést, ahogy mindhárman duzzogva és fújjolva vették vissza a maszkot.

Az ő párhuzamos világukban ugyanis te vagy a hülye.

Te vagy az elmeháborodott, covid-paranoiás egyén, aki mindenhol fertőzésveszélyt lát, és aki miatt az ő életük most korlátozva van. Szerintük ugyanis nem is kell a maszk. Minek, ha nincs is covid? Minek, ha ez csak egy egyszerű „hripka”? Igen, ők az igazi fatalisták, akik töretlenül és hűen vallják: Ha elkapom, elkapom, legyen, aminek lennie kell.

Nos, távol álljon tőlem, hogy megrengessen őket ezen hitvallásukban. Én csak arra szeretném kérni az ilyen egyéneket, szintén fogadják el, hogy nem mindenki osztozik ebben a kamikaze-típusú életstratégiában. Mégjobb megoldás lenne, ha eleve szeparálnák a vagonokat, és lennének külön vagonok a „covid-fóbiásoknak” és külön a „covid-tagadóknak”, ahol ez utóbbiak köhöghetnek és tüsszöghetnek maszk nélkül kedvükre. Régen is voltak dohányzó és nem dohányzó vagonok, szóval talán érdemes lenne ezt az opciót megfontolni.

De a viccet félretéve. Ennek a mai eseménynek nem csak ez fontos a tanulsága. A három maszk-ellenes hölggyel való vita után eszembe jutottak azok a cikkek, amelyek arról tudósítanak, hány

orvos tervezi otthagyni az egészségügyi szolgálatot és szakmát váltani (vagy már meg is tették) a koronavírus-járvány időszaka alatt átélt traumák miatt. Hogy az amerikai és brit orvosok, ápolók és nővérek több mint fele testileg és lelkileg is teljesen kimerült a koronavírus ellen vívott harc frontvonalában.

Egy másik külföldi felmérésben részt vevő egészségügyi dolgozók 70%-nál (!) pedig azt mutatták ki, hogy már a koronavírus első hulláma után depresszió, szorongások, alvászavarok, és poszttraumás stressz szindróma lépett fel náluk.

Hogy fatalistáink is értsék a helyzet komolyságát: nem csak a külföldi, de a mi egészségügyi dolgozóink is a koronavírus-járvány miatt olyan súlyos érzelmi traumákat élnek át, amelyek hatására többek között poszttraumás stressz szindróma is kialakulhat náluk, mint egykor a háborús övezetekből hazatérő katonáknál (!).

Azok az egészségügyi dolgozók, akik naponta életeket mentenek, akik értünk, a mi egészségünkért harcolnak a járvány kitörésének kezdete óta, arról számolnak be,

milyen óriási árulást és képmutatást tapasztalnak a nyilvánosság részéről. Először az emberek az erkélyekről tapsoltak nekik, majd ugyanezek az emberek vehemensen kezdték el elutasítani a védőmaszkok viselését, és nem voltak hajlandóak még az alapvető szabályok betartására sem.

Eközben teljesen világos, hogy ezek a szabályok segítenek csökkenteni a fertőzés kockázatát és ezzel megkönnyítik a már így is leterhelt egészségügyi dolgozóink munkáját.

Kérdezném hát a mi fatalistáinkat, esetleg szoktak-e azon gondolkodni, hogyan érezheti magát egy ilyen több órás műszakot lehúzó orvos, ápoló, mentős vagy nővér? Hogyan érezheti magát az, akinek napi szinten kell helyt állnia a koronavírusos esetekkel elárasztott kórházakban és az intenzív osztályokon? Vagy milyen érzés az, amikor tehetetlenül kell állni a tömeges elhalálozások előtt?

Nem, valószínűleg fatalistáink egyáltalán nem szoktak ilyen „negatív” dolgokon gondolkodni. Számukra sokkal fontosabb, hogy lehessen találkozgatni, bulizni, szórakozni, kirándulgatni kedvükre, mint az, hogy ez a mizéria végre végett érjen. Érthető is, hisz nem ők vannak a frontvonal élén – jegyezzük meg hogy nagy szerencsénkre! Nem ők küszködnek, nem ők küzdenek, nem ők teszik kockára az egészségüket és életüket. Nekik valójában csak annyi lenne a feladatuk, hogy vegyék fel azt a fránya maszkot…