Most már cselekedni kellene…
Szaniszlófalván egy 13 éves diák ölte meg egy pedagógusát és egy diáktársát, a szörnyű eset után pedig több, iskolai, életveszélyes fenyegetőzésről szóló hír borzolta a kedélyeket a hazai sajtóban. A hatóságok szerencsére időben léptek, megelőzve az esetleges újabb tragédiákat. De a nyilvánosságra került esetek valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik. Valóban ilyen gyilkos düh lakik a gyermeki lelkekben?
A bazini Specializált Büntetőbíróság október 1-jén, első fokon 25 év szabadságvesztésre ítélték a szepesófalui iskolai kettős gyilkosság elkövetőjét. Samuel S. a Késmárki járásban található település gimnáziumában 2025. január 16-án megölte egy diáktársát és az iskola igazgatóhelyettesét.
Az ítélethirdetés előtt pár nappal, szeptember 29-én reggel egy 13 éves, nyolcadikos tanuló egy diáktársát és egy 61 éves pedagógusát ölte meg a csacai járásbeli Szaniszlófalván. Az elkövető büntetőjogi szempontból nem vonható felelősségre. Mindkét esetnek van egy-egy további sérültje is, ők azonban szerencsére életben maradtak.
Azóta pedig egyre sorjáznak a sajtóban az iskolai incidensekről szóló hírek. Az egyik komáromi szakközépiskola tanulója tanítás közben többször is megfenyegette osztálytársát azzal, hogy megöli, ha az nem hagy fel a rasszizmust elítélő véleménye hangoztatásával, illetve nem úgy viselkedik, ahogyan ő elvárja.
Halálos fenyegetés miatt indított büntetőeljárást a rendőrség egy tőketerebesi járásbeli 14 éves diák ellen. A fiú több kiskorút is halálosan megfenyegetett az osztályteremben. Azt mondta, különféle módszerekkel végez velük, és hogy még nagyobb félelmet keltsen, azt állította, minden nap ezen töri a fejét.
Az egyik nagykaposi iskolában 18 éves diák felkapott egy kést és azzal fenyegetőzött, hogy megszúr valakit. A tanár gyors reagálásának köszönhetően sikerült tőle elvenni a kést. Ezzel még nem ért végett az incidens, a diák a tanárt is megfenyegette, majd távozott az iskolából. Nem sokkal ezután őrizetbe vették.
Vajon mi táplálja ezt a pusztító dühöt a fiatalokban, ki a felelős, és merre van a kivezető út? Mert kell, hogy legyen. Annak idején, bár az iskolai rendtartás akkor is tiltotta, mi is vittünk bicskát az iskolába, adtuk-vettük, cserélgettük, de soha nem szúrtunk le vele senkit. Bár kisebb-nagyobb kakaskodásokra sor került ugyan, de a verekedés sem volt gyakori, rendőrt az iskolában pedig csak akkor láttunk, amikor évi egy alkalommal eljöttek bemutatót tartani. Ilyenkor kézbe lehetett venni a gumibotot, a bilincset, sőt, még az akkori – ez még a múlt század végén történt, lányom szerint a dinoszauruszok idejében – rendőrség fegyverzet csúcsának számító vz. 61-es géppisztolyt, közismert nevén a Skorpiót is, így ez inkább élménypedagógia volt, mint elrettentés. Bő negyven év alatt azonban világunk, úgy tetszik, a sarkaiból fordult ki.
Természetesen a fentebb említett eseteket nem lehet egy kalap alá venni, más pedagógiai és társadalom-lélektani kérdéseket vet fel a célzott, gyűlöletből fakadó fenyegetés, a felindult állapotban elkövetett fegyveres fenyegetőzés, a társak megfélemlítése és a több áldozattal járó, előre eltervezett támadás. Közös elemük mégis van: mindegyik azt mutatja, milyen súlyos következményekhez vezethet, ha a fenyegetés, a gyűlölet vagy az agresszív viselkedés olyan mértékűvé válik, hogy mások testi épségét és biztonságérzetét veszélyezteti.
Az eldurvult iskolai esetekről egyenesen Maroš Žilinka főügyész számolt be. Az államhatalom tehát láthatóan a legmagasabb szinten kezeli ezeket az incidenseket, ami pozitív fejlemény. S bár a gyors egymásutánban az asztalra kerülő erőszakos hírekből nem lehet azt az általános következtetést levonni, hogy a Szlovákiában ugrásszerűen növekszik az iskolai erőszak, a tendencia láthatóan nem jó, mindezt tudományos vizsgálatok is alátámasztják. Az OECD 2025-ös PISA-adatainak szlovákiai összefoglalója szerint 15 éves tanulók 19 százaléka számolt be arról, hogy legalább havonta néhányszor bántalmazás áldozata volt. Ez az arány magasabb a 2022-ben mért értéknél. És ez nem az életellenes bűncselekményekre, "csak" a hétköznapi iskolai helyzetekre tér ki, amelyek hosszú távon károsíthatják a gyermekek biztonságérzetét, kapcsolatait és lelki egészségét.
A fiatalkori agresszió sosem a semmiből keletkezik. A serdülőkor a személyiség, az önállóság, az identitás és a társas kapcsolatok intenzív változásának időszaka. Tudja ezt minden szülő, aki kamasz gyermeket nevel.
Annak idején a mai boomerek is tettek rossz fát a tűzre, de nem volt Facebook, nem voltak mobiltelefonok, a fényképezőgép is ritkaságszámba ment, így szüleink leginkább a szomszédoktól vagy az ellenőrzőbeli beírásból tudták meg, ha rossz fát tettünk a tűzre, nem az esti híradóból. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a serdülők szükségszerűen erőszakosak. Ugyanakkor ami ma a szlovákiai iskolákban történik, már messze túlmutat a klasszikus tinédzserkori lázadáson.
Jarmila Javorková, a Szlovákiai Pedagóguskamara elnöke szaniszlófalvai tragédia után arra figyelmeztetett, hogy a felnőtt társadalom radikalizálódó viselkedése a gyermekek magatartásában is megjelenhet. A megállapítás nem ad felmentést az elkövetőnek, de rámutat, a gyermekek nem elszigetelten tanulják meg, hogyan kell viszonyulni a más véleményen lévő emberekhez.
A politikai és társadalmi szélsőségek hatása különösen a komáromi ügyben kerül előtérbe. A rasszizmus elítélése miatti halálos fenyegetés arra figyelmeztet, hogy a fiatalok közötti agresszió nem mindig választható el az ideológiai környezettől. Az identitáskeresésben levő fiatalok olyan csoportokhoz vagy nézetekhez kapcsolódhatnak, amelyek világos magyarázatokat, ellenségképeket és egyértelműnek tűnő szabályokat kínálnak. A digitális tér ezt a folyamatot felgyorsíthatja. Az online térben könnyű olyan tartalmakkal találkozni, amelyek igazolják a már meglévő sérelmeket, ellenségképet alakítanak ki, vagy a másik ember megalázását és fenyegetését a határozottság jeleként mutatják be. Ha a közéletben a megfélemlítés, a megalázás, az ellenségképzés és az agresszív kommunikáció nyer teret, pedagógus legyen a talpán, aki meg tudja győzni a fiatalokat, hogy a konfliktusokat érvekkel és önuralommal kell kezelni.
Ezzel párhuzamosan az infrastrukturális és mentálhigiénés elhanyagoltság, a pandémia éveinek hozománya és a szociális izoláció súlyos terhet rótt a fiatal generációra, miközben a tanácsadói rendszer kapacitáshiánnyal küzd, így a szakszerű pszichológiai segítségnyújtás sokszor csak a tragédiák vagy súlyos incidensek után érkezik meg a helyszínre válságstábok formájában.
A felelősséget ebben a szituációban nem lehet egyetlen szereplőre hárítani, nem lehet a port a szülőkön, a TikTokon vagy a sokszor hiányzó iskolapszichológusokon elverni, hiszen ez egy kollektív társadalmi mulasztás eredménye. Az elkövetés természetesen mindig az elkövető egyéni felelőssége. Aztán ott a család. Ezek a gyerekek reggel nem a semmiből mennek az iskolába. A családi környezetben a túlterhelt szülők és az érzelmi elhanyagoltság táptalajt biztosíthatnak a felgyülemlett belső dühnek. A közbeszéd színvonalának rombolásáért közvetlen felelősség terheli a politikai szereplőket és a médiát, amelyek az erőszakos retorikát normává, sőt, követendő példává emelték. Végül ott van a közösség felelőssége is. A kortársak sokszor korábban észreveszik a fenyegetést, mint a felnőttek. Ha azonban attól tartanak, hogy árul(kod)ónak vagy gyengének bélyegzik őket, inkább hallgatnak. Ebben szerepe lehet a szociális-érzelmi tanulás, a konfliktuskezeléstés az empátia fejlesztése hiányának is a még mindig tananyagközpontú oktatási rendszerben.
A szlovák politikai vezetés a szaniszlófalvai tragédia után egyszerre helyezte előtérbe a biztonságot, a megelőzést és a szigorúbb fellépés lehetőségét. Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter a tragédiát követően felvetette a büntetőjogi felelősség korhatárának csökkentését. Tomáš Drucker oktatási miniszter a szeptemberi tragédia után ismét a korai felismerés és a radikalizáció elleni fellépés fontosságát hangsúlyozta.
A tárca az iskolai erőszak megelőzését célzó intézkedések és az intézmények közötti információcsere erősítését is napirendre tűzte. Ezek fontos irányok, ugyanakkor komoly garanciákra van szükség. Az információcsere nem jelentheti a gyermekek korlátlan megfigyelését, és a pszichológiai probléma, a szokatlan érdeklődés vagy egy diagnózis önmagában nem lehet a veszélyesség bizonyítéka. A beavatkozásnak mindig konkrét magatartáson, szakmai értékelésen és arányos intézkedésen kell alapulnia. Az iskolai biztonság területén a rendőrség látható jelenléte szintén fontos lehet. Ez azonban elsősorban a már kialakult veszélyhelyzetek kezeléséről szól. A legnagyobb hiány a szakmai segítséghez való hozzáférésben mutatkozik. Az Állami Számvevőszék 2025-ös vizsgálata szerint 2024 szeptemberében egy iskolapszichológusra átlagosan 710 tanuló jutott, egyes járásokban pedig a 3000-et is meghaladta az ellátott gyermekek száma. A számvevőszék arra is rámutatott, hogy három járásban egyáltalán nem dolgozott iskolapszichológus. Pedig a valódi kivezető utat a rendszerszintű megelőzés jelenti. A valódi megelőzéshez minden oktatási intézményben biztosítani kell a főállású iskolapszichológus és/vagy szociálpedagógus jelenlétét, hogy a prevenció a mindennapi iskolaélet részévé váljon, ne pedig a kríziskezelésre szorítkozzon. A nagykaposi példa rámutatott arra is, hogy a pedagógusok közvetlen veszélynek vannak kitéve, ezzel is kezdeni kell valamit, mert hiába jönnek ki a tanárképző karokról a világ összes tudásával, emellé lehet, hogy legalább egy félév önvédelmet is be kell iktatni.
A gyermekeknek nem elég azt hallaniuk, hogy az erőszak nem megoldás. Ezt kellene látniuk a felnőttek, a közéleti szereplők részéről is. E téren vannak a legnagyobb hiányosságaink, illetve, e sorok írójának a legnagyobb kétségei. Az iskolai biztonság fizikai feltételeit is felül kell vizsgálni. A nagykaposi esetben külön kérdés, hogyan maradhatott egy kés szabadon a tanteremben. Korábban csak amerikai filmeken láthattunk beléptetőkapukkal és iskolarendőrrel bíró oktatási intézményeket, lehet, hogy ennek nálunk is eljött az ideje…
A sajtó és a közösségi média felelőssége külön cikket igényelne, e szűkre szabott keretek közt maradjunk annyiban, hogy van.
Abban aligha van kétség, hogy a társadalom elítéli az iskolai erőszakot. A jelenleg kommentek formájában feltörő társadalmi felháborodást azonban az állam részéről tetteknek kell követnie. A jelenleg a parlament előtt levő törvénycsomag kijelöl egy lehetséges irányt, amelyet, elfogadása esetén az államnak, nagy anyagi ráfordításokkal és rendszerszintű változásokkal kell bevezetnie. Ha nem, akkor a következő fenyegetésnél ismét csak az lesz a kérdés, miért nem vettük észre időben, hogy baj van.
