Móricz Zsigmond ürügyén
Néhány éve valakik kitalálták, hogy ha már van magyar költészet napja, legyen megünnepelve a magyar próza napja is, s ehhez egy emblematikus alkotó megnevezésére volt szükség.
Egy darabig eltartott a népi–urbánus álvita mentén zajló licitálás, és végül a két tábor, a nemzeti-konzervatív és a liberális-posztmodern szépen eljátszotta a jó magyar szokás szerinti, egymás melletti elbeszélést. Az egyik tábor Esterházy Pétert emelte a pajzsára, a másik Jókai Mórt. Az egyik oldal szinte szentségtörésnek gondolta Esterházy felmagasztalását, a másik úgy ragaszkodott hozzá, mint bogáncs a nadrághoz. Akik Esterházyt csepülték, abból indultak ki, hogy utolsó éveiben a liberális holdudvar szinte megmondóembert csinált belőle (más kérdés, hogy ő maga is szívesen eljátszotta ezt a szerepet), míg mások Jókait egyenesen unalmasnak tartják, s ha tehetnék (szerencsére efféle kultúrbarbárságot nem lehet lenyomni az olvasók torkán), zanzásítanák – nehogy már szegény iskolás gyerekek kénytelenek legyenek megküzdeni szövevényes szövegeivel.
A nagy vitában, amelynek tulajdonképpen mindegy, mi lett a végkimenetele, mindkét oldal rendületlenül fújta a magáét, s nem merte kimondani az ellentét valódi gyökerét, amely több mint száz évre nyúlik vissza.
Akkor jutott eszembe Móricz Zsigmond. A megkerülhetetlen, a huszadik század magyar szépprózában szinte toronyként kimagasló Móricz neve talán el sem hangzott a sehová sem vezető vitában. Szinte szentségtörésnek éreztem a dolgot.
Pedig a 140 éve született Móricz táboroktól, ízlésektől függetlenül talán a legsokrétűbb, a korabeli magyar társadalmat legkomplexebb módon megjelenítő írója. Móricz konzervatív-népi gyökereivel, de ugyanakkor a szociális társadalomkritika naturalizmusi nyerseségével olyan tükröt tartott a magyarság elé, ami azóta is katartikus élményt jelent az olvasónak.
Hogy milyen sokrétű író volt, összerakni is nehéz. Míg a Barbárok kemény vádirata volt a népi társadalomnak, az Egy boldog emberben már annak megtartó erejét ecseteli. Míg a Légy jó mindhaláligban a transzcendens kérdését feszegeti, az Erdély-trilógiában grandiózus történelmi körképet alkot. Az Úri muri a dzsentrivilág temetése, az Árvácska a kiszolgáltatottság és a fájdalom hatalmas ívű tablója. A Hét krajcárt például méltán tarthatjuk a világirodalom egyik legszebb novellájának.
Pedig ugyanaz a Móricz Zsigmond írta valamennyit. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy hányszor váltott módszert, látásmódot, s a kritika eszerint rakosgatta hol ide, hol oda. Pedig Móricz nagyon is tudta, hogy minden (így a magyar) társadalom többrétű, sőt ugyanaz a réteg sem skatulyázható be egy merev modellbe. Ezzel az attitűddel talán a legkomplexebb és legsokoldalúbb magyar író, nem annak az „egykönyvű” szépírónak a mintaképe, amit sokan igyekeznek bárkiből csinálni. Pontosabban: minden ideológia a maga képére próbálta ráhúzni Móricz Zsigmondot, úgy „szeletelve fel”, hogy a sokszínűség egységét nem vette figyelembe. Nem meglepő, hogy a múlt század másik géniuszával, József Attilával ugyanezt tette a kommunista irodalomtörténet. Amelynek egy-egy hajtása a mai napig nem óhajt leszáradni.
Valószínű, hogy a meddő vitában éppen az ő alakja nyújthatott volna – nem ízlésbeli, mert az olyan, mint a virágos rét – kiegyezést liberálisok és konzervatívok, keresztények és ateisták között. Ha egy mondatba akarnánk sűríteni Móricz Zsigmond üzenetét, jusson eszünkbe a gyermek sírása, amelyről ennyit mond: megfakadt benne a jóság. A realista-naturalista írásművészet így magasodik fel a költészetig. Ennél gyönyörűbb üzenetet kevesen voltak képesek prózában megfogalmazni.
Megjelent a Magyar7 2019/28.számában.
