Mit ér a puszta akarat…

Tehát: egy barátnőm fia huszonkét éves korában eljegyezte szíve választottját, kilencvennégyben. Egy alkalommal, amikor náluk jártam, megkérdeztem tőle, mik a tervei. Azt felelte: : Lakást akarok, berendezést akarok, autót akarok, utazni akarok, mindent akarok! Hűha! Kiáltottam fel, de legalább a nevethetnékemet sikerült elnyomnom.

Mert a mindenképpen meglepő, merész, törtető, akaratos tervsorozat egyúttal komikus is volt. Leginkább azért, mert az ifjú már majdnem egy éve munkanélküli volt, és egyelőre nem mutatott hajlandóságot semmilyen munka elfogadására. Még egy kis felháborodás is ébredt bennem a felsorolása miatt.

Meg is mondtam neki, amit gondoltam: Huszonkét éves koromban mentem férjhez, még egyetemistaként. Abban az évben szeptemberben hamar beállt a hűvös őszi időjárás. Nekem pedig nem volt pénzem harisnyára. Félidős terhes voltam, kismamanadrágom nem volt, ezért csakis egybeszabott ruhákat hordhattam, de azokhoz, ugye harisnyanadrág is kell. Kellett volna, de az ösztöndíjat csak néhány nap múlva folyósították.

Reggelente a férjem ment el hamarabb otthonról, délután pedig én jöttem haza elsőnek. Így őelőtte el tudtam titkolni hiányomat. Az évfolyamtársaim viszont óva intettek: Terhes létedre harisnya nélkül jársz ebben a nagy hidegben! Megfázol!

Én pedig hamis mosollyal próbáltam meggyőzni őket, hogy nekem mindig is melegem volt, még hidegebb időkben is, és amióta terhes vagyok, kimondottan szeretem a hideget. Aztán megérkezett az ösztöndíj, s én végre meg tudtam venni a tizenkét koronás nejlon harisnyanadrágot.

És folytattam a történetemet: Már megvolt a két gyerekünk, amikor végre lakást kaptunk, addig – hat éven át – albérletben laktunk. Most harmincnyolc éves vagyok. Nemrég sikerült megvennünk az autónkat. Úgy látszik, mi nem akartunk mindent annyira, mint te, ezért nem sikerült az álmainkat ripsz-ropsz teljesíteni. De látom, benned megvan az akarat, hát szorítok, hogy sikerüljön. A legényke ironikus mosollyal díjazta magyarázatomat, és azzal fejezte ki megvetését, hogy szó nélkül faképnél hagyott, bevette magát a szobájába.

A sors néha kegyes is tud lenni. Egy év múlva megnősült, és a kisvárosban, ahol laktak, potom pénzösszegért kiutaltak neki egy megüresedett egyszobás lakást. Felháborodott,  hogy miért csak egyszobásat!

És nem értette meg az embereket, akik próbálták elhitetni vele, milyen szerencsés, örüljön a lakásnak, és ha nagyobbra vágyik, ezt majd később eladja piaci áron, az addig megspórolt pénzét hozzáteszi az így nyert összeghez, esetleg még valamennyi  hitelt is felvesz, és már meg is lesz a három- vagy akár négyszobás lakás. Persze ő azért nem annyira nagyravágyó. Ő csak háromszobásat akar, de most rögtön!

Azóta harmincegy év telt el. A fiatalemberből kétszeres apa lett, de családi állapota hamarosan megváltozott elvált státusra. Vágyai nem teljesültek. Ahelyett, hogy bármit is elért volna, csak az adósságai nőttek folyamatosan. A felesége a két kislányukkal visszaköltözött a szülővárosába. S mivel a férje nem fizette a tartásdíjat, feljelentéssel fenyegette meg.

Ő pedig kénytelen volt eladni a majdnem ingyen, szinte az égből pottyant egyszobás lakást, hogy fizetni tudja a tartásdíjat. A szüleihez költözött, és mindenkinek azt meséli, hogy öregségükre gondozza őket, pedig egyelőre nem szorulnak rá. De az igazság az, hogy a kényszerhelyzeten kívül csak az újabb vágyait szándékozik kielégíteni: Jókat akarok enni, és nagyokat akarok aludni! Munkanélküli évei többet tesznek ki a munkával töltötteknél. És folyton csak panaszkodik: Ebben az országban tehetetlen az ember, folyton akadályokba ütközik, mindenben hátráltatják. De a barátai által javasolt külföldi munkát sohasem vállalta el. Olyan érvvel, hogy márpedig ő nem fog mások zsebére dolgozni. Ezt ugyan nem igazán értem, de van egy üzenetem az ilyen álmodozók számára, egy verssor Váci Mihály Még nem elég című költeményéből: „És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!”