Mire várunk?
Nézem a brutális fotókat, amivel Csehország akarja sokkolni és oltásra bírni a polgárait. Csak semmi finomkodás, a puszta, nyers valóság. Az egyiken éppen csukják le egy idős ember szemét… Egy másikon meztelen férfit fordítanak oldalra, látszik a katéter is. Ütős, szíven ütős képsorok. Ez van, barátocskáim, és még jó darabig ez lesz. Hát tessék észhez térni, mert holnap akár te magad is egy ilyen fotó „hősévé” válhatsz! Szavak nélkül is lehet üzenni. De még hogyan…
A cseh kormány befejezte a mosolydiplomáciát, a kérések, biztatások kora ott már lejárt. Oltasd be magad, különben így járhatsz! Csak ennyit üzennek, de azt elég hatásosan és határozottan. Nincs kecmec. Nálunk a politikusok még ahhoz is gyávák, hogy szigorúbb intézkedéseket hozzanak, miközben a delta a szemükbe röhög és gátlástalanul folytatja pusztító hadjáratát. De mire várnak? Mi kell még? Mi tarja vissza őket a határozott fellépéstől?
Úgy tűnik, pusztán üres szólam maradt a Vakcina szabadság (Vakcína je sloboda), mert azok sem érzik ezt, akik az oltás mellett döntöttek.
Hovatovább már az ő lehetőségeik is lassan szűkülni kezdenek. De senki sem akar további feszültséget gerjeszteni, már nem is nagyon akaródzik senkit meggyőzni az oltás fontosságáról. Nincs szükség arra, hogy egy családlátogatásnak összeveszés legyen a vége csak azért, mert az egyik fele be van oltva, a másik meg nem. Aztán, ha jön a telefon, hogy a rokonságba is beütött a ménkű, hogy egész családok dőlnek ki a korona miatt, hogy imádkozni kell egy-egy súlyos állapotban lévő betegért, akkor talán sokakban átértékelődik valami. Meg az egymást követő több karantén is elgondolkoztatásra késztethet, hiszen itt már pénzről, jobban mondva annak hiányáról is lehet beszélni. Nem lehet beleférni abba a fránya költségvetésbe.
Nem, már nem akarunk vitázni, pörölni, bezzeg megmondani. Épp elég nekünk naponta elviselni, hogy a kórházak kongatják a vészharangot, tele vagyunk koronás betegekkel.
Már csak az hiányzik, hogy az orvosok és nővérek bedobják a törölközőt… Ők is belefáradtak már. Teri néni is, akinek már kétszer fújták le a csípőműtétjét a vírus miatt. Szegény, pedig már a harmadik oltást is megkapta. De mihaszna, ha sokan még egyet sem. Marad a fájdalom, a sírdogálás és az egyre reménytelenebb várakozás. Egyszer talán a kertkapun túlra is eljut még, botok nélkül, a saját lábán…
Mindannyiunknak jó lenne eljutni valahova. Legalább lélekben. Nem haragudni egymásra, nem ócsárolni a másik döntését és viselni a rossz döntések következményét. Nekünk valahogy nem sikerült. A bohém és mediterrán olaszoknak, spanyoloknak, portugáloknak igen. Úgy látszik, Bergamo beleégett az olaszok emlékezetébe. A spanyolok is szó nélkül felteszik a maszkot, ha belépnek valami zárt térbe. Maguktól, kérés, kötelezőség nélkül. Bizonyára nem tudják feledni azt a közel százezer áldozatot. Szeretik és tisztelik az életet, és élvezni akarják. Ezért döntöttek az oltás mellett.
Ezt a csúf háborút, amit most egy láthatatlan ellenség ellen vívunk, csak együtt nyerhetjük meg.
Több csatát már elveszítettünk, de még várnak ránk újabbak. Ne akarjunk még hosszabb hadviselést, mert annak a levét mindannyian megisszuk. Abba sokan beleroppanhatnak. Szeressük egymást és az életet, legyünk megfontoltak, dobjuk félre az önzést, vegyük észre, hogy nem csak egyedül vagyunk a földgolyón. Vállaljunk felelősséget magunkért és másokért. Advent már közel, csak rajtunk múlik, milyen ünnepünk lesz.
