Mire megyünk a konszolidációval, ha tönkremegy az ország?

Növekedésellenes, mert a keresletet és a beruházási kedvet fékezi, a vállalkozói kockázatvállalást visszafogja, miközben egy eleve alacsony növekedési képességű gazdaságban már önmagában is szűk a mozgástér. És átmeneti, mert ha az intézkedések egy része csak ideiglenesen hoz bevételt vagy kiadáscsökkentést, akkor a következő években ugyanazt a vitát kell újra lejátszani: honnan lesz a tartós egyensúlyjavulás. Ezt látjuk ma Szlovákiában is.

A legfontosabb szakmai probléma az, amikor a terhek emelkednek, de a tartós költségvetési nyereség kicsi. Ilyenkor a társadalom és a piac megérzi a szigorítást – drágábbá válik a működés, romlik a hangulat, óvatosabbá válik a fogyasztó és a vállalkozó –, de a hiány és az adósság pályája nem javul arányosan. A jelenség tipikusan abból következik, hogy a konszolidáció egy részét „fel is hígítják” új, illetve a szokásosnál gyorsabban növekvő kiadások. A végeredmény olyan, mintha egyszerre fékeznénk és gyorsítanánk: az autó rángat, a fogyasztás mégis nő, a haladás viszont elmarad.

Makroszinten – vagyis az ország gazdasága szempontjából – ez azért veszélyes, mert gyenge növekedés mellett a költségvetési egyensúly javítása eleve nehezebb: a hiány csökkentéséhez vagy még több teher kell, vagy radikálisabb kiadási prioritásváltás, vagy mindkettő. Ha pedig a növekedés két egymást követő évben is tartósan alacsony, akkor a konszolidáció politikai és társadalmi költsége gyorsabban nő, mint a pénzügyi hozama.

Gazdaságilag a legkényesebb pont a versenyképesség. Egy exportfüggő, ipari ciklusokra érzékeny országban – amilyen Szlovákia is – a növekedés motorja nem a belső fogyasztás, hanem a termelékenység, a beruházás és a külső piacokhoz való alkalmazkodás. Ha a konszolidáció adóemelésekre és rövid távú, egyszeri jellegű bevételi megoldásokra épül, miközben nem csökkenti a vállalkozás költségeit és kockázatait, akkor a gazdaság hosszabb távú teljesítménye romlik. Nem látványosan, hanem „működés közben”: lassabban nő a beruházás, óvatosabbá válik a foglalkoztatás, gyengül a bérdinamika, és nő a kivárás. Ez különösen ott üt, ahol amúgy is alacsony a potenciális növekedés: a konszolidáció ilyenkor nem „rendet tesz”, hanem tovább szűkíti a jövőbeli felzárkózás lehetőségét.

Társadalmi szempontból a konszolidáció legnagyobb kockázata a bizalom. A lakosság nem a statisztikákból él, hanem tapasztalatból: mit érez a pénztárcáján, mennyire kiszámítható a jövő, mennyi értelme van alkalmazkodni.

Ha azt látja, hogy emelkednek a terhek, miközben a költségvetési helyzet tartósan alig javul, könnyen kialakul az élmény, hogy a megszorítás „nem célhoz kötött”, hanem a rendszer önfenntartása. Innen pedig már egyenes út vezet a cinizmushoz: a szabályok megkerüléséhez, az adófizetési morál romlásához, az állami intézmények iránti bizalmatlansághoz. Ennek a társadalmi ára később pénzben is megjelenik: több ellenőrzés, több adminisztráció, több konfliktus, drágább állam. Ez a feszültség akkor nő igazán, amikor az emelt terhektől várt bevételek elmaradnak, miközben a gazdasági aktivitás is gyengül.

A konszolidáció terheinek eloszlása sem közömbös. A csomagok tipikusan nem egyformán csapódnak le: aki tehetősebb, rugalmasabban alkalmazkodik, tartalékból át tud hidalni, optimalizálni tud. A középréteg viszont egyszerre kap nyomást a megélhetési költségek, a hitelterhek, a gyereknevelés és a jövőkép bizonytalansága felől. Ha az ő mozgástere szűkül, az a gazdaság egészére visszaüt, mert a középréteg fogyasztása és munkapiaci stabilitása a belső egyensúly egyik alapja. A legalsó rétegek esetében pedig a konszolidáció könnyen életminőségi törésként jelenik meg: kevesebb hozzáférés szolgáltatásokhoz, nagyobb sérülékenység, gyorsabb eladósodás. Ha mindeközben nincs világos, szakmai alapon igazolt kompenzáció és célzott védelem, a társadalmi feszültség előbb-utóbb politikai instabilitássá válik.

A szakmai mérce ezért nem az, hogy „csökkent-e a hiány”, hanem az, hogy mennyire tartósan és mennyire okosan. A jó konszolidáció három dolgot tud egyszerre: stabilan javítja a költségvetést, közben nem rombolja a növekedési képességet, és a terheket úgy osztja el, hogy ne törje meg a társadalmi együttműködést.

Ehhez nem elég a bevételi oldal megpiszkálása. Ki kell mondani a kiadási prioritásokat, és le kell választani a politikailag kényelmes, de gazdaságilag alig ható intézkedéseket a valódi reformokról. Ha a konszolidáció nagy része átmeneti, és a tartós hatás kicsi, akkor a gazdaság szempontjából ez nem megoldás, hanem halasztás: ma növeli a terheket, holnap pedig újra nyitva hagyja a kérdést, honnan lesz az egyensúly.

A kritika lényege tehát nem az, hogy rendet tenni káros, hanem az, hogy a rosszul szerkesztett rendcsinálás kétszer fizetteti meg az árát: rövid távon lassítja a gazdaságot, hosszú távon pedig nem ad elég tartós pénzügyi eredményt. Ebből lesz az a helyzet, amikor „fáj, de nem gyógyít” – és egy ország számára a legveszélyesebb állapot nem a megszorítás, hanem az, amikor a megszorítás után is ugyanott marad a bizonytalanság.