Mindent vissza, vagy elfogadni, amit esetleg lehet
A Matovič-féle baráti találkozó előtt elég kételkedő hangvételű cikkel akartam lelombozni a túlfűtött várakozást, sőt, a meghívottak lelkiismeretére utalva igyekeztem volna visszafogni a lelkesedésüket, elgondolkodtatni őket a trianoni megemlékezésen való részvétel fontosságán a pozsonyi várban. Végül is eltekintettem a cikk megjelentetésétől, várjuk meg, mi lesz belőle alapon. Jól tettem!
Hasonlóan kételkedő, illetve a megemlékezésen való részvételt elítélő hangnemű bejegyzésektől hemzsegett a találkozót megelőző napokban a legnagyobb közösségi portál. A jelképes kéznyújtás lehetőségéről, mint olyanról kevesebb szó esett, gondolom, az így vélekedők tartottak az őket elsöprő, akár alpári módon is megnyilvánuló népharagtól.
A jelen sorok írója a találkozót követően sincs teljes mértékben meggyőződve a kormányfő helyes időzítéséről, amely Trianon apropóján erősen antagonisztikus jelleggel bírt. Hiszen amíg az egyik félnek a beteljesedéshez vezető út első lépcsője a szégyenteljes békeszerződés, a másiknak, nekünk máig ki nem hevert, fájó tragédia, amit a szomorú évforduló napjának új köntöse, a nemzeti összetartozás napja sem képes enyhíteni. Jobb alkalom lett volna a kiegyezésre, a társastáncra-invitálásra mondjuk, az egyik jeles nemzeti ünnepünk - március 15., augusztus 20. vagy október 23.
A „mindent vissza” tábornak a hangja volt tehát az erősebb, de a hogyant, a megoldás receptjét nem tudták felvázolni, mivel olyan józan fejjel nincs is! Ezért nem marad más hátra a jövőben sem, mint akarva-akaratlanul kiegyezni a jelenlegi helyzettel, és közben arra törekedni, hogy a lehetőségekből kihozzuk a maximumot. Közös erővel valami olyasmit elérni, amit az MKP megfogalmazott a memorandumában, és amelyet átadott Matovičnak a találkozón. Abból pedig egy fikarcnyit sem engedni!
Azzal mindenki tisztában van, hogy a mostani kézfogásnak nem lehet a jövőben Most-Híd projekt jellege, mert az egyszer már megbukott! De nem is lehet, ha óvatosak leszünk és odafigyelünk, mert most nem belülről, saját magát megfogalmazva vegyesedik el egy párt, miközben sugallja az asszimilálódás feloldozását. Ez annak idején egy aljas, a hatalom tetszését is elnyerő tervezet volt. Most viszont az új kormányhatalom megszólította az egész felvidéki magyarságot, nem csupán a megosztódott magyar politikumot, hanem a civil szférát is, ezért talán komolyabb és őszintébb is a szándék. A politikai megosztottságunk miatt most igyekezni fognak pártjaink sokszínűen értelmezni a gesztust, belemagyarázni vagy kimagyarázni belőle ezt-azt, megfelelve a néphangulatnak.
Mindenki tisztában van azzal, hogy nem történt semmilyen csoda, a gesztust követően egy csapásra nem változik meg a szlovák alkotmány preambuluma, a nyelvtörvény sem, az állampolgársági törvény sem, sőt a beneši dekrétumok sem válnak semmissé.
Viszont Igor Matovič kormányfőként mondott olyanokat, amit eddig az elcsatolt magyar területek új gazdáinak vezető politikusai még soha nem ejtettek ki a szájukon, szlovák államvezető sem: sorsközösséget vállalt a történelmi Magyarországgal, a közös állammal, a közös történelemmel! Azt mondta, megérti, miért jelent gyászt a magyaroknak Trianon! A felvidéki magyarokat pedig olyan közép-európai közösségként ismerte le, akik hidat képeznek három ország között - Magyarország, Szlovákia és Csehország között, és mindháromban érvényesülni képesek.
Miniszterelnök úr a gesztus megvolt, most várjuk a konkrétumokat is! Bár kissé fura, hogy a szlovák hírügynökség, a szlovák sajtó nem tudni, milyen sugallatra, milyen megfontolásból, különösebb figyelmet nem szentelt a pozsonyi várban történt baráti találkozónak.
