Minden rosszban van valami jó
A megszorító csomag negatív hatásai érzékelhetően utolértérték a legnagyobb kormánypártot, de a legnagyobb ellenzéki erő továbbra sem tudta áttörni a fölötte lévő üvegplafont. Biztos befutóra fogadni bő másfél évvel a parlamenti választások rendelt ideje előtt béljóslás lenne a javából. Annyi biztos, a szlovák politikai inga kilengése felértékeli a magyar szavazatokat – feltéve, ha a felvidéki magyar közösség a saját érdekeit előtérbe helyezve hozza meg a döntését.
2027 őszén másfél évtized negatív trendjét kell visszájára fordítani ahhoz, hogy a felvidéki magyarság önmagát közösségként meghatározva foglaljon állást a szlovákiai pártok versenyében. 2002-ben és 2006-ban az urnákhoz járuló magyarok jó kilenctizede, 1998-ban, amikor a választás legfőbb tétje Vladimír Mečiar leváltása volt, mintegy nyolcvan százaléka adta voksát az egységes magyar érdekképviseletre.
Az utóbbi másfél évtizedben előbb a szervezeti megosztottság, utóbb a közösséget megosztó viták folyományaként a szlovák pártok növekvő szavazatszerző képessége forgácsolta el a magyar közösség súlyát az egymást követő választásokon. Ezt tetézte a magyar közösség fokozódó apátiája, a választásról választásra apadó szavazókedv a magyarlakta régiókban.
Vagyis a trendfordulóhoz a magyar párt szavazatkoncentráló képességét és a magyar választók részvételi hajlandóságát kell erősíteni, megnyitva az utat a parlamenti képviselet előtt. Trendforduló esetén ez a lehetőség még akkor is adott, ha évtizedenként több tízezres népességfogyással számolunk, vagyis a felvidéki magyarság kondíciói ma már messze nem ugyanazok, mint az ezredfordulón voltak.
Ebből adódóan, fogalmazzunk úgy, politikailag erősen motivált az állítás, hogy az egyetlen magyar párt, a Magyar Szövetség esélytelen a parlamentbe jutásra. Akik amellett érvelnek, hogy a magyar pártra leadott voks, látva a 2010 óta tartó vesszőfutást, úgyis a kukába kerül, valójában a magyar szavazatokra ácsingózó szlovák pártok mellett korteskednek.
Az utóbbi másfél évtizedben a veszekedő közösség képét sugározta magáról a felvidéki magyarság, s ez nyomta rá a bélyegét nemcsak a politikai reprezentációra, hanem a társadalmi élet szinte minden területére. A sokszor késhegyig menő viták megalapoztak annak a választói attitűdnek, amely végső soron legitimálta az etnikai párttól való elfordulást, egyúttal az elköteleződést a szlovák pártok mellett ideológiai alapon. A Magyar Szövetség időközben hiába egyesítette a felvidéki magyar pártszcénát, ez a választói attitűd máig markánsan jelen van.
Ezzel párhuzamosan a magyar választók körében egyre nagyobb arányban fogalmazódott át, milyen alapvető várakozásokat fogalmaznak meg egy-egy parlamenti választás előtt. A magyar választók tekintélyes része – 2020-ban bő harmada, 2023-ban már kétötöde – már nem a szűkebben vett magyar közösség érdekeit fogalmazta meg a politikai preferenciája kialakításakor.
Szavazatával igazodott a többségi társadalom választói attitűdjéhez, ez igazolja a választásokon győztes és a legnagyobb ellenzéki erővé való szlovák pártok magas szavazatarányát a magyarlakta térségekben. Vagyis a magyar választók az urnák előtt növekvő számban a közösségi érdekvédelem helyett Szlovákia politikai irányultságának eldöntését tartották fontosabbnak.
A szlovákiai politika éles ideológiai megosztottsága komoly kihívást jelent a Magyar Szövetség számára. A választók elé rendszerint gumicsontként dobott kultúrharcos témák a magyar választók körében is visszhangot kapnak, gyengítve a párt szavazatkoncentráló képességét, elvonva a figyelmet a magyar párt agendájáról: a közösségi és regionális témákról. Erre volt példa az utóbbi hónapokból a Fico-kabinet által kezdeményezett alkotmánymódosítás, amellyel egyfelől a megszorító intézkedésekről igyekezett elterelni a választói fókuszt, másrészt kiélezni az ideológiai alapú ellentéteket a parlamenti ellenzék pártjai között.
Az elmúlt hetekben a Beneš-dekrétumok körül kirobbant vita egy újabb kihívás elé állítja a magyar pártot. A legnagyobb ellenzéki párt az eddig a magyar érdekképviselet kizárólagos témájának megnyitásával jelentkezett be a déli régiókban élő magyar és kettős identitású választók voksaiért.
Ezzel együtt a kormányoldal reakciója az utóbbi évek magyar–szlovák közeledésének korlátait is nyilvánvalóvá tette. Hiába a kormányközi jó viszony, ha az állítólagos ideológiai szövetségeseink az első adandó alkalommal kérlelhetetlenül az arcunkba vágják, hogy a kilencvenes évek türelmetlen nacionalizmusa nem veszett el, legfeljebb átalakult.
Úgy tartja a mondás, minden rosszban van valami jó. Ha a szlovák politika szembesít minket a valódi arcával, kijózanító erővel hathat a kormánypártok felé hajló magyar választók körében. Ugyanakkor azt is érdemes felvetni, mennyire lehet őszinte a PS igyekezete a magyar közösség gondjainak felvállalásában, ha legismertebb „magyar arcuk”, Ódor Lajos kormányfőként semmilyen magyar ügyet nem karolt fel, inkább ideológiai lövészárokháborúba bocsátkozott a budapesti kormánnyal. Vagy gondoljunk bele, mennyire lehet őszinte a PS hirtelen jött érzékenysége a magyar témák iránt, ha a párt államfőjelöltje az az Ivan Korčok volt, aki minden bokor alatt magyar revizionizmust sejt.
Mikor, ha nem most sikerül elfogadtatni a magyar választókkal, hogy a világnézetük helyett a saját érdekeiket helyezzék előtérbe, amikor leadják a voksukat a soron következő parlamenti választáson. Persze ahhoz, hogy ez a döntés valóban megalapozott legyen, nem árt definiálni, mi is a felvidéki magyarság érdeke.
Ehhez iránytűnek megteszi a Magyar Szövetség által idén tavasszal bemutatott a lokálpatriotizmusra alapozó 13 pont, illetve a párt novemberi munkakongresszusán elfogadott Együttélés 2040 tézisgyűjtemény.
Ha viszont valaki eleve ódzkodik a pártprogramoktól, és nem érzi magát meggyőzve, elég, ha figyelembe veszi, mi az, ami biztosan nem érdeke a felvidéki magyarságnak. Vagyis megérti, hogy a magyar párt érdekérvényesítő erejét gyengíti, ha tudatos döntést hozva otthon marad, vagy olyan szlovák pártokra adja a voksát, amelyektől legjobb esetben is a jelenlegi jogaink megőrzését remélhetjük, jogbővítésről nem is álmodhatunk.
A sokszor rossz döntésre sarkalló érzelmeink helyett itt az ideje, hogy a józan eszünkre hallgassunk. A kilencvenes években, de még az új évezred első évtizedében is ostromlott várként éltük meg a magyarságunkat, mára az önvédelmi reflexeink is elhalványulni látszanak.
E sorok írója nem kívánkozik vissza az ostromlott várba, de a közösség jól felfogott önvédelmét igenis kívánatosnak tartja. Ehhez pedig a józan ész lehet a legfontosabb szövetségesünk.
A kommentár megelent a Magyar7 2025/50. számában.
