Minden marad a régiben?

Egy felmérésből ugyanis kiderült, 95 százalékuk rég rájött arra, hogy a poroszos iskolai módszerekkel a 21. században már nem igazán lehet önálló gondolkodásra képes, kreatív emberkéket nevelni. Ám odáig még nem jutottak el, hogy az új módszereket ők maguk is alkalmazzák. Talán mert még nem kötelező?

Vajon miért általános gyakorlat nálunk még mindig az, hogy a tanár a tábla előtt hosszú monológot mond, miközben a padban ásítozó, titokban mobilját nyomkodó gyerekek igyekeznek legalább a lényeget lejegyzetelni abból, amit hallanak, hogy a másnapi feleltetésre, netán dolgozatara valamit tudjanak. Miért van az, hogy a gyengébb képességű gyermektől is ugyanazt várják el, mint az okostól? Miért nem terjed el általánosan minden egyes iskolában a csapatban való munka, az összedolgozás, az együtt gondolkodás, az ötletelés, ahol a tanító legfeljebb a koordinátor szerepét játssza? Miért nem adunk szárnyakat gyermekeinknek, és engedjük, hogy azt hozzák ki magukból, amiben a legjobbak? Kudarcélmény és unalom helyett, nem lehetne inkább élményekhez juttatni őket? Miért nem lehet nálunk is az iskola egy jó kis hely, valódi második otthon, ahol mindig történik valami, ahol mindig ki lehet találni valami érdekeset, miközben új ismeretekre is szert lehet (és kell is!) tenni?

Emlékszem, egyszer a fiam azzal jött haza az iskolából, anya, képzeld védő- vagy vádlóbeszédet kell írni a Toldiból, és szerintem ez szuper. Bizony az, vágtam rá, és nagy örömmel láttam, hogy az amúgy nem éppen tanulásmániás gyerekem azonnal az íróasztalához ül, előveszi a füzetét és írni kezd. Olyan fantasztikus védőbeszédet hozott össze, hogy azt bármelyik ügyvéd megirigyelhette volna. Egyszerűen szárnyakat kapott a magyaros tanító nénijétől és ő repült. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy amikor a szöveget is láttam, már nem volt annyira jó kedvem, mert bizony a helyesírás nem tartozik éppen a gyerek erősségei közé.

Kisiskolás korában, amikor a Csoszogi, az öreg susztert vették, cipészmesterhez vitte őket tanító néni. Hazatérve lelkendezve mesélte, hogy az a suszter bácsi pontosan olyan volt, mint a könyvben lévő Csoszogi. Amikor a kenyérről és annak tiszteletéről tanultak, ellátogattak egy pékségbe és még egy kis cipót is kaptak ajándékba. Talán még a dagasztást és kenyérformázást is megengedték nekik… A Szlovák Nemzeti Színházat ők nem könyvből tanulták meg, hanem elmentek oda és kívül-belül alaposan megnézték, beleshettek a kulisszák mögé is.

Ezek az élmények valahogy nagyon megragadtak bennem is. Ez volt az hatalmas plusz, ami a legtöbb iskolában mind mai napig nincs meg. De a változás szele, ha lassan is, de néhány intézménybe már beszökött. Pedagógus ismerősöm szerint, ők a továbbképzéseken megtanult vagy internetről ellesett oktatási módszereket beépítik a tanítás folyamatába és teljesen nyitottak az újra. Hogy sikeresek, annak legfőbb bizonyítéka, hogy egyre több szülő szeretné az ő iskolájukba íratni gyermekét. Mert nem ijednek meg a problémás csemetéktől sem, azok tanítására is vannak jól kipróbált receptjeik… Ha egy kisiskolában ez működik, vajon miért nem működhet a nagyobbakban és akár minden iskolában is?

Egy általam nagyra becsült már nyugdíjas, gyerekimádó pedagógustól hallottam egyszer, amelyik tanító azt mondja, hogy én harminc éve így tanítok, és ezen nem változtatok, annak nincs helye a katedrán. A változó világ változó, megújulni képes pedagógusokat igényel. Ez pedig nem megy továbbképzés és kellő nyitottság nélkül. Az elméleti tudást persze a mindennapi oktatás folyamatába is át kell ültetni, amihez nem mindenkinek fűlik a foga, hiszen ez bizony munkás dolog. Pedig nemigen nem lesz más választás! A pedagógusoknak is ki kell lépniük a komfortzónájukból és új ösvényeket taposni. Persze ehhez kellene egy alaposan megreformált, modernizált iskolarendszer és világos oktatáspolitika is. De ez már egy másik történet.