Micsoda élvezet!
Mondja már meg valaki, mi abban az élvezet, ha az ember a vécéfülkében cigarettázik. Ez így magában még nem is lenne érthetetlen dolog, de én egy speciális esetről beszélek. A felettem lakó család egyik tagja, a férj, a vécécsésze fölött állva pöfékel, a füstöt a gáz- és vízcsövek aknájába fújja. Hogy mindezt honnan tudom? Nos, elmagyarázom.
Új lakók költöztek a felettem lévő lakásba valamikor az elmúlt év vége felé. Amikor beálltak a hidegebb idők, rendszeresen az illemhelyen kezdtek dohányozni. Biztos voltam benne, hogy ők okozzák az én illemhelyem állandó füstben tartását, de azért először végigjártam az alattam lakókat, akikről ugyan tudtam, hogy egyik sem dohányos, de biztosra akartam menni. Mindenki megerősítette, hogy továbbra sem cigarettáznak. Így aztán maradt a felső szomszéd. A feleséggel már többször találkoztam, kedves fiatalasszony, és nagyon aranyos, négyéves kislánya van, akivel különösen jó barátságot kötöttünk.
Amikor megelégeltem a cigarettafüstöt, becsengettem hozzájuk. Az apa volt otthon a kislánnyal, aki éppen beteg volt, ezért nem mehetett oviba, az anyának pedig mindenképpen be kellett mennie a munkahelyére.
Csengetésemre kitárult az ajtó, a kis Elza máris nagy örömmel üdvözölt. Az apát akkor láttam először. Elmondtam neki, hogy elegem van a füstölésükből. Azt mondta, hogy ők kizárólag a balkonon bagóznak, jöjjek be, és nézzem meg, ott van a hamutartó.
- Nekem is van hamutartó a balkoni kisasztalomon, pedig én nem dohányzom, tehát ez semmit sem bizonyít.
- De mi tényleg nem dohányzunk a vécében. Mi itt csak bérlők vagyunk, és a tulajdonos szerződésbe vette, hogy a lakásban nem cigarettázhatunk.
Nem hátráltam meg: - Én viszont tudom, hogy maguk a ludasok!
Azt firtatta a fiatalember, hogy talán láttam őket a plafonon keresztül, ha ilyen biztosan állítom?
- Nem, nem láttam, de tudom. Amikor hallom, hogy kinyitják a vécéajtót, lehajtják az ülőke tetejét, mindezt hangosabban a kelleténél, én gyorsan bemegyek a fülkémbe, és „látom”, ami fent történik: kinyitják a befalazott akna pici ajtaját (már jól ismerem ezt a jellegzetes hangot), és az aknába fújják a füstöt, amelyik pedig sűrűn áramlik hozzám. Körülbelül negyed óra múlva visszacsukják a kisajtót, kijönnek a vécéről, becsapják maguk mögött az ajtót, anélkül, hogy lehúznák a vécét, érthető, hiszen nem használták. A fürdőszobába se mennek kezet mosni, hiszen csak füstölni voltak.
Másnap a feleség csöngetett be hozzám a kislányával együtt, és elmondta, hogy őt nagyon sérti, hogy őket gyanúsítom a dohányzással. Rögtön tudtam, hogy a férje a részleteket nem mesélte el neki. Ő is azzal érvelt, ami a bérleti szerződésükben áll. Hát elmondtam neki is a kikövetkeztetett ismereteimet. Ő is ledöbbent. És azt is hozzátettem, hogy amikor náluk voltam, éreztem, ahogy a lakásból a folyosóra dőlt a dohánybűz. Ezen is meglepődött, merthogy ők a lakásukban nem érzik. Biztosítottam felőle, hogy ha majd a tulajdonos meglátogatja őket, érezni fogja, mert se ő, se a felesége nem dohányos.
Kétségbevonhatatlan érvelésem megtette a hatását, egyszeriben megszűnt a számomra idegesítő cigarettafüst. De korai volt az örömöm. A nő ugyan abbahagyta a cigizést a vécében, de a hétvégekre hazatérő férfi csak három hétig szüneteltette. Aztán megint visszatért rossz szokásához. Az a baj, hogy én még nem falaztattam be a csőaknát, az eredeti szellőztetőnyílások is megvannak a vécémben és fürdőszobámban (lehet hogy én vagyok az egyetlen a házban a régi préselt deszkafallal a vécé hátsó falaként), így a füst könnyedén jut be hozzám.
Ámbár lehet benne valami, mert a szomszédomnak nagyon tetszik. Persze tőle nem kérdezem meg, mert még azt hinné, hogy bratyizom vele.
