Mesut Özil két szíve
Sokan magyarázkodás nélkül értjük, tudjuk, megfér az emberben az igazi és a fogadott/objektíve neki kijelölt országa. Ahogyan anyját és apját egyszerre, egyforma intenzitással szereti az ember, a világon legtermészetesebb, eleve adott érzelemmel, a kettőt egybe ötvöző szép magyar szóval: a szüleiként, a kettős kötődésű embernek a haza is ilyen ötvözet.
A fizikai szülőhely és a gyökerei, felmenői, családi hagyományai, nyelvi-kulturális öröksége országának együttese. Csak együtt szeretheti a kettőt, külön-külön csak örökös honvággyal a szívében élhet, meghasonlott emberként, mert nem lehet azonos önmagával.
Mesut Özilnek, a briliáns labdarúgónak idén nincs jó nyara, a német válogatott leszerepelt a vébén, s mert a német büszkeség egyelőre nem tudja feldolgozni a történteket, belőle (és sorstársából, Gündoganból) csináltak bűnbakot a fiaskóért, lobogtatva egy fotót, melyen a török elnökkel látható. Most magyarázkodnia kell. Szépen csinálja: „Ahogy sok más embernél, úgy az én származásom sem csak egy országot érint. Németországban nőttem fel, a családom gyökerei azonban Törökországban vannak. Két szívem van: egy német és egy török. (…) édesanyám sosem hagyta, hogy elfeledjem a gyökereimet, az örökséget és a családi hagyományokat. Számomra az Erdogannal készített fotó nem a politikáról vagy a választásokról szólt, hanem arról, hogy tisztelem a legmagasabb tisztséget a családom országában. Habár a német média másképp festette le, az igazság az, ha nem találkoztam volna az elnökkel, az tiszteletlenség lett volna részemről a felmenőim gyökereivel szemben, akik tudom, büszkék lennének arra, hol tartok ma.”
Mert büszkék voltak rá a törökök. Akkor is, amikor jól ment a német válogatottnak, és a kutya sem ugatta a píszí médiában, hogy mit keres török újságok címlapján együtt Özil és Angela Merkel… (aki mellesleg szintén fotózkodott a török kényúrral). Hát: így múlik el a világ dicsősége.
A Willkommenskultur országában most – aljas módon – szíven szúrták azt az embert, aki e kultúra sikerének jelképe, megtestesítője lehetne. Lehetett volna. Nem elvakult, csalódott drukkerek kezében volt a kés. A megmondóemberekében, a mindig mindenkinél mindent jobban tudókéban, az egyedüli helyes eszme képviselőiében. (Margóra: üzenet ez a történet másoknak, mondjuk Mbappénak is…)
Mesut Özil német szívét érte német kéztől halálos seb. Többé már nem kívánja magára ölteni a címeres német mezt. Érthető. Szív nélkül nemzeti mezt viselni csak igavonás, erőlködés lenne. Még szerencse, hogy édesanyja jól nevelte. Nem kell szív nélkül élnie.
