Mentsük a termést!
Vasárnap este leszakadt az ég. Ömlött az eső, percek múlva patakokká váltak az utak, teltek a vízelvezető árkok. Két óra alatt 95 milliméter égi áldás hullt le, ami sokkal több, mint amennyit a föld egyszerre be tudna fogadni. Még esett, amikor szirénázva megindultak a tűzoltóautók, hogy mentsék, ami menthető.
A pincékben addigra térdig ért a víz, az udvarok és a kertek tavakká változtak. A krumplibokrok teteje kandikált csak ki a vízből, a kényes palántákat és az uborkát teljesen ellepte az esővíz. A zsenge zöldborsó nagy része és a nedvességre igencsak érzékeny hagyma egyik fele talán megúszta az özönvizet.
Szegény édesanyám három hónapos kemény munkáját, hogy napi szinten a kertben kezdte a napját és ott is fejezte be, nem hagyhatjuk veszni.
Mennyi energiát, vizet pazarolt arra, hogy kertje június közepére termőre forduljon. Hányszor, de hányszor hajolt le, hogy a gyomokat kiszedje. Eddig még csak az epret sikerült leszüretelnünk, most jött volna a borsó, de már a sárgarépa is fogyasztható vastagságúra növekedett. Biztatóan alakult a krumpli és a csemegekukorica sorsa is, és még az idén először ültetett batátabokrok is mintha megemberelték volna magukat és hajtani kezdtek.
Ennyi minden nem veszhet kárba! Kapjuk elő a kis kincstári szivattyúnkat, ami sokszor kihúzott már bennünket a csávából, és vegyük fel a gumicsizmát. Irány a kert!
Meg kell találni azt helyet, ahol a legmélyebb a víz és jöhet is a pumpálás. Nagyjából másfél-két óra múlva már észrevehetően apadt a víz szintje, a palánták láthatóvá váltak és az uborka sorait is felfedeztük. Közben volt olyan próbálkozás is, hogy a víztől áztatott süppedő sárban arrébb tegyük a szivattyút. A vége az lett, hogy bentragadt a gumicsizma a latyakban, és viselője zokniban, majdnem térdig lucskosan menekült ki az ágyásból.
Estefele úgy látszódott, mintha több órás munkánknak mégis volna eredménye. A kert 80 százaléka már jobb képet mutatott, már csak itt ott csillogott benne egy-két nagyobb tócsa.
A következő napok majd eldöntik, megérte-e a majdnem gigászi küzdelem, vagy pedig hiábavaló próbálkozás volt, hogy megmentsük a termést. Meg attól is függ, jön-e újabb nagyobb zuhé…
A kertmentési kísérlet során az ember átgondol ezt-azt… Például, hogy milyen keserves dolog látni kárba veszni több hónapos, netán éves munka gyümölcsét.
De azt az akarást is, hogy próbáljuk meg, hátha legalább valamit sikerül megmenteni. Hogy mennyire kiszolgáltatott az ember a természettel szemben, abból újra és újra leckét kapunk. Ahol valaha tavak, netán folyómeder volt, vagyis, amit a mostaniak csak laposnak neveznek, az özönvízkor egyre gyakrabban telik meg…
A nagy kérdés persze az, hogy tanulunk-e az ilyen figyelmeztető, mondhatni égi jelekből? Kell-e nekünk betonkerítés, kert vagy udvar az alacsonyabban fekvő részeken? Beavatkozhatunk-e úgy, ahogy gondoljuk, a táj rendezésébe?
Mintha elveszett volna a természet iránti tisztelet. Pedig nagyapáméknál még megvolt. Ők még csak annyit vettek el belőle, amennyire szükségük volt.
Hol vannak a mezővédő erdősávok, a kis füzesek, amelyek gyermekkorom táját még oly annyira jellemezték? Lehet, hogy sokat okosodtunk és modernizálódtunk, de hogy az alaptudásunkat lassan elveszítjük, az biztos.
Azt a zsigeri tudást, amivel születünk, s ami arról szól, szimbiózisban kell élni környezetünkkel. Nagyszüleinknek még eszükbe sem jutott, hogy leverjék a fecskefészket, edénybe gyűjtötték az esővizet, és a gyepes, vagyis a haszontalan udvart egyenesen átoknak tartották. Akkor inkább kapirgáljon rajta tyúk, ami tojást és húst is ad, vagy pedig legyen konyhakert, esetleg egy kis gyümölcsös. Hát igen, mindez munkával járt, de számukra ez még olyan természetes volt, mint a levegővétel.
A vasárnapi özönvíz is megmutatta, bizony kiszolgáltatottak vagyunk, s hogy léteznek erők, melyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.
Vannak égi jelek, de ha nem figyelünk rájuk, bajba kerülhetünk. A természet előbb-utóbb visszaveszi, ami az övé, s mi húzhatjuk a rövidebbet.
