cl_magyar7_029_het_2024
Pártatlan közvetítés, véres kampány és a Vatikánig sem hallatszó ima
Magyar7 - 29. száma
2022. augusztus 6., 09:01

Menni vagy maradni?

Már a budapesti egyetemi tanulmányaim során, és aztán később, a közelmúltban befejezett anyaországi munkavállalásom ideje alatt is sokat bosszankodtam a bürokrácia magyarországi útvesztőin. Gyakran okozott gondot a születési hely megjelölése a magyarországi hivatalos okmányokon, beadványokon.

201703051846440.00000000000000000000000001a_utlevel.jpg

A városnév magyar változatával még úgy-ahogy kibékültek a hivatalnokok, de Érsekújvár mellett mindig fel kellett tüntetnem a település „hivatalos” szlovák megnevezését is, ugyanúgy, mint Szlovákiában. A város magyar neve itt se, ott se hivatalos, jobb esetben zárójeles! Egyetemista éveim alatt még ez valahol érthető is volt, hiszen az „átkosban” a határon túli magyar nyelvű településnevek nem igazán voltak benne az anyaországi köztudatban. Viszont az ember azt vélné, hogy napjainkban, a kettős állampolgárság felemelő korszakában a Kolozsvár, Szabadka vagy Érsekújvár születési helyként való megjelölése minden magyarországi hivatalban természetes dolog. Közel sem! 

A szülőváros megadása mellett kötelező feltüntetni a szülőországot is. Itt is sokszor kerültem bajba, mert amikor azt írtam be, hogy Csehszlovákia, a válaszadást sok esetben megkérdőjelezték a tájékozott hivatalnokok azzal, hogy olyan ország nem létezik. Ha pedig Szlovákiát írtam be, azt kifogásolták, hogy hol volt még 1955-ben egy ilyen nevű ország?! Akkor most mi van, nekem nincs is szülőhazám?

Magyarországot kilopták alólam, Csehszlovákiát megosztották, felbontották, mindkettőt megkérdezésünk nélkül tették, Szlovákiát pedig idetolták nekünk a szülőföldünkre minden előzmény nélkül. Nem csoda, hogy ettől nemcsak mi, hanem a „könyökvédős” magyarországi hivatalnokok is megzavarodnak. 

Anyám lánykori nevét sem írtam le olyan sokszor különböző nyomtatványokra, mint az anyaországi tartózkodásaim alatt. Ott az édesanya lánykori neve személyazonosító, valami olyasmi, mint Szlovákiában a személyi szám. Minden alkalommal, picit pironkodva tettem ezt, mintha őt sértettem volna meg a Hecskóovával, de az „ovájáról” nem tehetett, életében „ovátlanítani” nem tudta még a nevét. Középiskolai tanár koromban egy alkalommal egy autóbusznyi diákot vittünk üdülni Balatonszemesre. Amíg a táborba lépéskor a recepción bajmolódtam a kötelezően kitöltendő papírokkal, a gyerekek többsége már szanaszét volt a tábor területén, a fele gofrizott, a másik fele igyekezte belakni a sátrakat, én meg magamra maradva töltöttem ki az űrlapokat azon remegve egyfolytában, hogy jaj, csak nehogy belecsobbanjanak felügyeletem nélkül a Balatonba! Édesanyáik lánykori nevét negyvenszer kellett beírnom a felvételi lapokra, ahányan voltak. Erre vonatkozó tényleges információk hiányában a Kissovát és a Nagyovát váltogattam, amire a recepciós hölgy tett is valamilyen rosszalló megjegyzést, de én mondtam, hogy kicsi az ország, pedig akkor még nagyobb volt.

Legutóbb pedig, amikor a budapesti tartózkodásom befejeztével a lakcímem feladását jelentettem be az egyik kormányablakban, az történt, hogy az adategyeztetés során a hivatalnok megkérdezte, hogy hol fogok majd élni budapesti éveim után, mondtam neki, hogy Érsekújvárban. Udvariasan nem azt válaszoltam neki, hogy semmi köze hozzá, hanem hagytam, kíváncsiskodjon! Azért kicsit csúnyán nézhettem rá, mert aztán már kérdés nélkül beírta hozzá a következő sorba az országot is: Magyarország…

űValamit már sejt? Egyébként valahol magamra is mérges voltam, amiért feladtuk a magyarországi tartózkodásunkat, amiről annyit álmodoztam fiatalkoromban! Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy másik kormányhivatalban, ahol a magyarországi személyi igazolványomért, új hovatartozásomért folyamodtam, egy másik tisztviselő hölgy mielőtt ráütötte volna a bélyegzőt a kérvényemre, megállította egy pillanatra a mozdulatot a levegőben, és a szemembe nézve megkérdezte, akkor mehet?

Akkor már magyar állampolgár (is) voltam, de azt addig a pillanatig csak egy külföldön élő magyar lakcímkártya igazolta. Most viszont már személyi igazolvány is!  Persze, menjen, válaszoltam neki boldogan! Így visszagondolva úgy érzem, hogy a XIV. kerületi kormányablakos hölgyben nagyobb volt az együttérzés – láthatta rajtam, milyen sokat jelent nekem a magyarországi személyazonosságom! Felemelő pillanat volt mindkettőnk számára! 

Máig sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy helyesen döntöttünk-e  a visszatérésünket illetően! Mosolyognak is a gyerekek, amikor megtudják, hogy az apjuk megint nézegeti a magyarországi ingatlanokat… 2019 végén győzedelmeskedtek a gyökerek a budapesti lét felett, de motoszkál bennem ez a kisördög továbbra is... Nos, ez a történelem szolgáltatta létbizonytalanság, a menni vagy maradni sorskérdés eddigi életemet végigkísérte…

Megjelent a Magyar7 2022/31.számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.