Megszeretni a matematikát...

A matematika érettségi olyan, mint a miniszoknya: időről időre visszatér a divatba. Szerencsére, amikor én érettségiztem, éppen nem volt divatban. Lehet, hogy ennek is köszönhetem, hogy most diplomásként írom e sorokat...

A minap, egy komáromi gyermekrendezvényen összefutottam egy volt osztálytársammal. Szó szót követett, és gyorsan megállapítottuk – ha úgy tetszik: kiszámoltuk –, hogy idén 30 éve érettségizünk, ideje lenne nekifogni az érettségi találkozó megszervezésének...

Amikor Tomáš Drucker oktatási miniszter bejelentette, hogy Szlovákiában újfent bevezetik a kötelező matematika érettségit, elgondolkoztam rajta, 30 évvel az érettségi után kell-e nekem erről írnom. De amikor a szerkesztőségi munkavégzés során az ezzel kapcsolatos anyagokat szerkesztettem, ugyanaz a gyomorszorító érzés vett rajtam erőt, mint a matekórák előtt szokott. A nyomába eredtem.

Alsó tagozaton az osztályfőnököm még el-el küldött Pitagorasz-versenyre, ahol még a felső tagozat elején is megfordultam egyszer-kétszer, de a számok világa nem tudott magával ragadni. Ami az órákon zajlott, azt értettem, de nem érdekelt. A tanító néni ezt a helyzetet, Toldi Miklósként tűrte, amíg tűrhette, év végén rendre lefeleltetett az egyesért, hogy "meglegyen a tiszta egyes", de egy idő után felhagyott ezzel a jó szokásával, és, ha jól emlékszem, talán hetedikben bevarrta a kettest a bizonyítványba is.

A gimnáziumban aztán, mire a deriváláshoz és integráláshoz jutottunk, az "értem, de nem érdekel" állapotából rövid úton magam is eljutottam a "nem is értem, és nem is érdekel" szintre. Arkagyij Vajner és Georgij Vajner A Fekete Macska bandája című szovjet krimijében – melyből 1979-ben Vlagyimir Viszockij főszereplésével sorozat is készült – van egy részlet, mikor az egyik szereplő, visszaemlékezve háborús katonaéveire, felidézi, hogy úszta át a jeges Volgát, a foga közt tartott felderítőtőrrel.

Azt immár tar fővel, 30 évvel a középiskola után sem vitatom, hogy minden matematikatanárom megpróbált mindent megtenni azért, hogy megtanítsa nekem az anyagot. Arra azonban vajmi csekély igyekezet történt az oktatási rendszer irányából, hogy a számok mögötti világot feltárják, és a matematika szépségeit megmutassák. Mert igen, vannak ilyenek. Csak legtöbbünk előtt – örökre(?) – rejtve maradnak. Erre akkor jöttem rá, amikor, immár egyetemistaként egy hétvégén a kollégium könyvtárában kezembe akadt Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete című korszakos munkája. Csak úgy kíváncsiságból levettem a polcról, belelapoztam, leültem a kétkilós könyvvel a kényelmes, bordó fotelbe – vajon megvan-e még? –, és a Lechner térről besütő bágyadt napfényben olvasni kezdtem. Úgy olvastam, mint egy regényt. Persze, az, hogy a könyv magával tudott ragadni, Simonyi zsenialitásának is köszönhető. Huszonévesen, bölcsészhallgatóként, önként elolvastam egy könyvet a fizikáról, mely alapjaiban változtatta meg véleményemet a közoktatás során a matematikával kéz a kézben "társútálatnak" örvendő tantárgyról.

Valami olyasmi kérdés fogalmazódott meg bennem: eddig miért nem mondta senki, hogy ez ennyire érdekes?

Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a matematikával is hasonló a helyzet. A matematika nem pusztán számsorok játéka: benne ott a problémamegoldás szépsége, a logika tisztasága, a világ titkainak számokkal történő leírása.

Kár, hogy ezekből az iskolapadban töltött évek során nem tapasztaltam meg semmit. Mert nem így tanították.

Ha a matematika tanítása nem változik gyökeresen, ha a számok és tételek továbbra is életidegen, rideg köntösben jelennek meg a padban ülő fiatalok előtt, akkor a matematika érettségi csupán egy újabb kényszernek fog tűnni. Hiába készülnek a diákok az érettségire kemény gyakorlással, ha közben nincs élmény – ez persze mindegyik érettségi tantárgyra igaz –: nincs meg az a lelkesítő pillanat, amikor végre elkezd összeállni a kép, amikor a világ egyik szelete megnyílik a megértés fényében.

Amíg ez nem változik meg, a matematika érettségi is csak egy igazolás lesz arról, hogy valaki átment a rostán. Jelenleg Szlovákiában, a diákok mindössze 15%-a érettségizik matematikából, de ez nem jelenti azt, hogy a többség ne lenne képes megszeretni a tantárgyat. Az oktatási rendszernek épp ezért arra kellene törekednie, hogy ne pusztán száraz képleteket és világtól elrugaszkodott definíciókat adjon át, hanem játékos, valós életből vett példákkal, történetekkel és kreatív problémamegoldó gyakorlatokkal tárja fel a matematikában rejlő szépséget és logikai harmóniát minden diák számára. Nekem ez nem adatott meg. És a gyerekeimnek?