Megmarad vajon a posta?

A posta vezetése szerint nem csupán egy rutinszerű átalakításról van szó, hanem egy olyan elkerülhetetlen beavatkozásról, amely nélkül a vállalat rövid időn belül a csőd szélére sodródna.A számok tükrében a jelenlegi fiókhálózat fenntartása gazdasági öngyilkosságnak tűnik. A társaság jelenleg több mint ezerháromszáz postát üzemeltet, ám ezek közül több mint ezer veszteségesen működik. A fogyasztói szokások drasztikus megváltozása – az elektronikus ügyintézés és a csomagküldő automaták térnyerése – miatt a hagyományos sárga falú hivatalok sok helyen szellemvárossá váltak.

A posta vezetése elismerte, hogy az állami licenc alapján elegendő lenne alig több mint nyolcszáz fiók fenntartása is, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi rendszer fenntarthatatlanul túlméretezett. Az optimalizálás során elsősorban a kistelepülések és a tartósan alulhasznált városi egységek kerülnek lakat alá, ami bár társadalmilag érzékeny téma, gazdaságilag megkerülhetetlen lépés. Ettől függetlenül ennek kommunikációja minden kormány számára kellemetlen téma, mert egy-egy kis közösség számára ez jelzés, a hatalom számára a települések vagy éppen közösségük kevésbé fontos.

Talán a legmegrázóbb felismerése az aktuális auditnak a munkaerőigény drasztikus visszaesése. Míg néhány éve még tizenkétezer embernek adott munkát a posta, a vezetőség szerint a jelenlegi munkamennyiség mellett ennek akár a fele is elegendő lenne a feladatok ellátásához. A létszámleépítés már megkezdődött, és a tavalyi év végére tízezer alá csökkent a foglalkoztatottak száma. A terv az, hogy a létszámcsökkentést lehetőség szerint természetes módon, a nyugdíjazásokkal, a határozott idejű szerződések lejárta utáni meg nem hosszabbításával és közös megegyezésekkel vezényeljék le. A cél egy karcsúbb, de stabilabb és vonzóbb munkakörnyezet megteremtése azok számára, akik a rendszerben maradnak. Semmi újdonság, hasonló lépésre számtalan európai országban szükség volt, de ahogy sok területen, itt is elkéstünk.

Vladislav Kupka vezérigazgató szavai nem hagynak kétséget a helyzet súlyossága felől: a posta jelenleg pénzt éget el olyan infrastruktúrára és munkaerőre, amelyre már nincs valós piaci igény. A menedzsment ígérete szerint a változásokat „óvatosan és felelősségteljesen” hajtják végre, az adatokra támaszkodva, hogy az ügyfelek és a dolgozók a lehető legkevesebb negatívumot érezzék meg a folyamatból.

Ugyanakkor kérdéses, hogy egy ilyen mértékű, évtizedes lemaradásban lévő struktúra átalakítása megállítható-e a fájdalmas pontok érintése nélkül. A Szlovák Posta transzformációja nem csupán egy cég belső ügye, hanem egy korszakváltás szimbóluma, ahol a hagyományos levélhordó kultúra végleg átadja helyét a digitális logisztikának.

Azt is látni kell, az állami vállalat jelenlegi helyzete nem csupán piaci folyamatok eredménye, hanem az évtizedes politikai halogatás és a szociális szempontok gazdasági racionalitás elé helyezésének számlája is. Az állam mint tulajdonos sokáig presztízskérdést csinált abból, hogy a legkisebb faluban is fenntartsa a fizikai jelenlétet, miközben a technológiai fejlődés mellett elszaladt az idő.

Most, hogy a veszteségek elérték a kritikus szintet, a vezetésnek már nincs mozgástere a finomhangolásra, a drasztikus vágások pedig elkerülhetetlenné váltak. A kérdés már nem az, hogy népszerűek lesznek-e ezek az intézkedések, hanem az, hogy megmarad-e egyáltalán az állami postai szolgáltatás, vagy a magánszolgáltatók végleg átveszik a terepet.

A fejlesztés sikere azon múlik, hogy a vállalat képes lesz-e a megmaradt forrásait a valódi innovációba és a logisztikai hatékonyságba fektetni, vagy a mostani mentőcsomag is csak egy újabb sebtapasz marad egy tátongó seben. A lakosságnak és a döntéshozóknak is be kell látniuk, hogy a nosztalgia nem tartja el a rendszert, és a jövő postája már más igényeket is ki kell elégítsen, hiszen a mindennapjainkban már sokkal inkább vannak jelen a futárok mint a postások.