Méghogy sok hűhó semmiért!
Az ismert Shakespeare-mű címe gyakran használt szállóigévé vált az idők során, igaz, nem mindig alkalmazzuk helyesen, pontosabban helyénvalóan. Például amikor nemrég elkezdődött a koronavírus újabb variánsa elleni oltás (az ötödik hullám), olyan véleményre bukkantam az interneten, hogy lám, lám, már megint oltakozás. És ugyan mire fel?
Mert volt ez a "kovidos izé", alig bírtuk követni az újabbnál újabb intézkedéseket: ilyen védőmaszkok, meg olyan védőmaszkok, aztán az oltások. Sok hűhó semmiért!
Az a rengeteg pénz, ami elment ezekre a felesleges dolgokra, nahát, felháborító! És ugyan minek kellett mindezt véghezvinni? A járvány elmúlt, itt vagyunk, nincs semmi bajunk!
Tudom, nem kellene nézegetnem ezeket a posztokat, mert nagyon könnyen felmegy a pumpám az ilyen bejegyzések láttán. Annyit azért megteszek az egészségem érdekében, hogy nem szállok vitába a képtelenségek szerzőivel. Pedig lenne mit mondanom nekik.
Például megkérdezném tőlük, tisztában vannak-e azzal, hány ember lett áldozata a koronavírusnak világszerte. Hányan szenvedtek a tünetek miatt heteken, sőt hónapokon át, amíg nem volt forgalomban a megfelelő vakcina.
2020 elején félelemben éltünk, és csak vártuk, mikor lesz lehetőség az oltakozásra. Ugyanazon év december 26-án kapták nálunk az első oltást. Megjelent a remény a javulásra. Ezzel egyidejűleg azonban kezdtek megjelenni az ellenvélemények, amelyek szerint az oltás semmit sem segít, sőt egyenesen káros.
Még mindig keveset tudunk a kovid elleni oltóanyagok esetleges káros hatásairól (ezekről csak a nagyokosok tudnak, vagy legalábbis azt hiszik magukról, hogy tudják), de azt már mindenképpen tudjuk, hogy tömeges alkalmazásukkal csökkent az elhalálozások száma, és csökkent a beoltott kovidfertőzöttek állapota a lábadozás idején, vagyis enyhültek a kisérő tünetek.
A minap elmentem az egyik kórházba, hogy felvegyem azt az oltást, amely az omicron és a további variánsok ellen is védelmet nyújt. Néhány idősebb ember álldogált az oltóhely előtt, magam is csatlakoztam hozzájuk. Talán öten vagy hatan lehettünk.
Közeledett egy férfi, aki úgy tűnt, a kórház kijárata felé tart, lelassította lépteit, majd hozzánk érve megállt, és megkérdezte, hogy itt adják-e az oltást.
Furcsálltam a kérdést, hiszen az ajtón hatalmas betűk igazították útba az érdeklődőket, ezt mindenképpen látnia kellett. Néhányan igennel válaszoltak neki, ő pedig fölényes mosollyal vetette oda:
Ledöbbentem a férfi arroganciájától, egyben pökhendiségétől. Útját elállva azt mondtam neki, hogy
ha oltásellenes, hagyja meg a véleményét magának, illetve vitassa meg a hasonló elveket valló társaival, de ne gúnyolódjon azokon, akik védeni szeretnék egészségüket, közvetve pedig mások egészségét is.
Jobbra, balra oldalazva még annyit sikerült kipréselni magamból, hogy ő ugyan itt van, de mit mondhatnának azok, akik már nincsenek e földi létben – éppen a vírus miatt.
Az ő nevükben vajon mit mondana? Válaszára már nem került sor, néhány erőteljes lépéssel sikerült eliszkolnia.
