Ön meghalna Romániáért?

Mindenki szeretne Andrius Kubilius lenni. Kubilius az Európai Bizottság jelen felállásában a védelmi biztosi feladatokat látja el. Erre mondja a magyar, hogy hadsereg nélküli tábornok. Na jó, ne legyünk igaztalanok a litván politikussal szemben, portfóliójának pontos megnevezése védelmi és űrügyi biztos, és európai uniós szintű űrkutatás azért létezik.

Történelmi léptékkel nem hosszú benne létünk során megszokhattuk, hogy az Európai Unió működése sok tekintetben produkál furcsaságokat.

Míg az 1951-es alapítású Európai Szén- és Acélközösség az akkori, megmaradt populációban még nagyon is élő nyomokat hagyó második világháború után kialakult helyzet hadiipari termelési szükségleteinek két alap nyersanyagára reagált, egy tető alá hozva Németországot és Franciaországot, másik négy ország mellett; a mai EU-nk alapját és a „négy szabadságot” lefektető Európai Gazdasági Közösség megalapozta az európai gazdasági, és részben politikai egység kiépülését, de túlnyomórészt gazdasági fókusszal. Mi akkor ebből az európai háború utáni – Szlovákiában immár megkérdőjelezhetetlen… –  rendezés rosszabbik oldalára kerülve vajmi keveset érzékeltünk...

Mivel pontosan tettenérhetők az egyes lépések, így szépen le lehetne vezetni, hogy lett a tankelőállításhoz fontos kohászat szempontjából egymás tökét szerződésesen fogó Németországból és Franciaországból az a bürokratikus vízfej, amely mára fölénk nőtt, de ez most nem tárgya a jelen írásnak.

De, mint egy jó családban, mindenkinek kell adni valamit. Nyilván Máltának nem olyan a súlya, mint Németországnak, ezt mindenki tudja, de mondani nem illik. Így aztán kialakult az a rendszer, hogy a szükségesen túl minden országnak van egy biztosa, kerül, amibe kerül. Persze, ha bővül az unió, akkor az újaknak is. Ilyenkor fel kell fedezni újabb területeket, amelyek nem voltak biztosi szinten lefedve. Ha ön nem tudja kapásból felsorolni mind a 27 biztost név szerint, és azok portfólióját, lapozgassa gyakrabban az Európai Bizottság oldalát. 

Történt, hogy hétvégén egy konferencián – mert konferenciázni ugyebár hadsereg nélkül is lehet – a derék Kubilius felvetette a közös európai hadsereg szükségességét, melynek létszámát 100 ezer főben képzelné el.

(Ez első ránézésre komoly hadseregnek tűnik, de, a miheztartás végett kb. a libanoni, az argentínai vagy a nepáli szárazföldi erők létszámával azonos.) Újfent felvetette, pontosíthatnánk, hisz a közös hadsereg témája, gumicsontként, időről időre felbukkan az európai uniós közbeszédben. A poharat meg nem vető Jean‑Claude Juncker korábbi bizottsági elnök például már 2015 márciusában kifejezetten közös hadsereget javasolt a világpolitikai szerep erősítésére... Javaslata már akkor is eltérő vélekedéseket váltott ki az akkor tagállamok akkori vezetői körében. Ursula von der Leyen, aki ekkor Németország védelmi minisztere volt, imigyen kontrázott: „Biztos vagyok benne, hogy egy európai hadsereg nem gyengébbé, hanem erősebbé tenné Európát, és erősebbé tenné a transzatlanti szövetséget is”, hozzátéve, hogy a közös hadsereg nem vetélytársa, hanem erősítője lehet a NATO-nak.

A védelmi és űrportfólió ezen, új EB-ben létezik először, mutatva, hogy Litvániának is kellett valami stallumot adni éppen a védelempolitika került előtérbe, jogosan.

Kubilius szorgalmazza az EU katonai képességeinek radikális bővítését. Több nyilatkozata szerint az amerikaiak eleddig Európában állomásozó mintegy 100 ezer fős kontingensének pótlására lenne szükség egy állandó, 100 ezer fős európai haderővel. (Hátrább az agarakkal, Kubilius bátyám, nem fognak azok olyan gyorsan elmenni, sőt...) Érvelése szerint a jelenlegi EU-s védelmi rendszert mélyrehatóan át kell gondolni, mert – különösen az orosz agresszió és az Egyesült Államok elfordulása miatt – önállóbb európai védelemre van szükség. Mint mondta: több európai fejlesztéssel elkerülendő a parányi, széttagolt hadseregek versenye. Ez kétségkívül igaz.

Számos nyugati politikus és katonai vezető érvel a közös EU-s védelem(politika) mellett. Ugyanakkor kevesen fogalmazzák meg egy teljesen önálló „európai hadsereg” elképzelést: általában kiegészítő, NATO-val összehangolt erőkről vagy „európai védelmi unióról” beszélnek (ez szerepel például az EP 2016-os védelempolitikai állásfoglalásában is).

Támogatói szerint a közös haderő növelné Európa önállóságát és hatékonyabb védelmet nyújtana a kontinensnek. Ez a tábor megjegyzi, az EU kevésbé függene kizárólag a transzatlanti erőktől; saját katonai eszközökkel gyorsabban reagálhat a saját térségében. Gyakori érv, hogy a közös beszerzés, együttműködő fejlesztések csökkentik a párhuzamosságokat és az ezzel járó költségeket (már megint ez a közbeszerzés...). Emellett az erősebb visszatartó erő, a politikai befolyás növelése, a gyorsaság, a költségmegoszlás is elhangzik érvként.

Az ellenzők hada – mert ők sincsenek kevesen, António Costa, az Európai Tanács elnöke sem hadseregpárti – szerint ez a szuverenitás feladásával járna; konfliktust, de legalább párhuzamosságot képezne a NATO-val; hiányolják a politikai konszenzust.

Az EU jelenlegi jogi keretrendszere – melyet persze akármikor megkerülnek, ha pillanatnyi érdekük úgy kívánja – jelen formájában nem teszi lehetővé egy közös kormányzat nélküli hadsereg létrehozását, ehhez szerződésmódosítások kellenének. Az ellenzők szerint magasak a bemeneti költségek, és a fenntartás kiadásai is kérdésesek, felvetődik, hogy hosszútávon melyik ország mennyivel szállna be, milyen alapon stb. Hagyományosan előkerül a nagyobb államok dominanciájának erősödése is, ugye, mi itt állunk a kis, 20 ezer fős hadseregünkkel, az 5,4 milliós országban, ezt felesleges is tovább magyarázni a 37,5 milliós Lengyelországtól délre...

És hát vannak a nyelvi kulturális nehézségek, amelyeket mi, magyarok már jól ismerünk, mert nekünk már volt közös hadseregünk.

A mindent ütő kártyalap pedig: ki hozná a hadügyi döntéseket? Az EP? Az ET? Az EB? Mire összeülnek, a/az (ide tetszőleges ellenségnév behelyettesíthető) már kitűzi a lobogóját Brüsszel ormára.

A közös uniós hadsereg létrehozása ma nem időszerű, mert a jogi, politikai és stratégiai feltételek egyszerre hiányoznak: a Lisszaboni Szerződés és a jelenlegi intézményi keretek lehetővé teszik a szorosabb védelmi együttműködést, de egy központi parancsnokságot és állandó, uniós alá rendelt erőt csak átfogó szerződésmódosításokkal és egyhangú politikai konszenzussal lehetne megteremteni. Ettől most nagyon távol vagyunk.

A legtöbb tagállam számára az EU-szintű, önálló hadsereg a NATO jelenlegi formában való "megtartása" mellett nem alternatíva, hanem a már meglévő garanciák potenciális párhuzama lenne. A politikai akarat hiánya és a NATO-val való összeegyeztethetőség kérdései együtt azt jelentik, hogy egy uniós hadsereg felállítása ma nem gyorsítaná sem a védelem hatékonyságát, sem a stratégiai biztonságot.

A központi hadsereg létrehozása óriási beruházási és állandó fenntartási költségeket jelentene, miközben a parancsnoki kultúrák, nyelvi, jogi és hírszerzési korlátok alapvetően gyengítenék a gyors reagálást, amelyet a közösségi vita ígér. A demokratikus elszámoltathatóság és a nemzeti parlamentek szerepének kérdései további legitimációs problémákat vetnek fel. Összességében (talán) a reális, költséghatékony és gyorsan alkalmazható megoldás a képességintegráció és a NATO-val való koordináció megerősítése (lenne), nem pedig egy jogilag és politikailag terhes, műszakilag nehezen működtethető uniós hadsereg kialakítása.

Ha pedig érveket keresünk pro vagy kontra, tegyük fel a címben felvetett, lehet, hogy elsőre kissé demagógnak látszó kérdést, de önök készek lennének meghalni Portugáliáért, vagy mondjuk Romániáért?