Még mindig nem tartunk ott, ahol kellene…
Orbán Viktor 2010-es kormányra kerülése után nagy változáson ment keresztül a magyar labdarúgás. A Fidesz elnöke célként tűzte ki, hogy a magyar foci ismét régi fényében tündököljön, melyhez jelentős anyagi támogatásokat biztosított. Fejlődésnek indult az infrastruktúra, a TAO rendszernek köszönhetően pedig jelentős anyagi hátteret nyújtottak a szervezeteknek. A közvélemény azonban ebben a témában is megoszlik, sokak szerint megreformálták a labdarúgást, mások szerint azonban a magyar focinak előrébb kellene tartania.
A labdarúgás szempontjából egy rendkívül sötét időszakban vette át a Fidesz a kormányzást, a magyar labdarúgó-válogatott ekkor már 24 éve nem járt világbajnokságon, Európa-bajnokságon pedig még ennél is régebben, 1972-ben jártunk utoljára. A 2012-es Eb és a 2014-es vb ekkor már nem tűnt reális célnak, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) a 2016-es Eb-re való kijutást tűzte ki célul. Addig viszont rendkívül hosszú út vezetett, főleg annak fényében, hogy a 2010-es évek elején milyen állapotban volt a labdarúgás. Ugyan szerepeltek labdarúgóink európai topklubokban (Dzsudzsák Balázs, Juhász Roland, Huszti Szabolcs), a válogatottnak esélye sem volt kijutni nagyobb tornákra, és ezekben az években több nagy arányú vereség is becsúszott. Ilyen volt például a világbajnoki selejtezőn a hollandok otthonában elszenvedett 8:1-es vereség, ami mindmáig a magyar válogatott történelmének legnagyobb arányú veresége. Ami a klubcsapatokat illeti, a Debrecen ugyan 2010-ben bejutott a BL-csoportkörbe, ezt követően azonban egyetlen kivétellel egyetlen magyar csapatnak sem sikerült bejutni a BL-be vagy az El-be.
Még ennél is rosszabb állapotban volt az infrastruktúra. Omladozó stadionok, rosszul működő akadémiák, csökkenő nézőszám. A magyar válogatott mérkőzéseire a régi Puskás Ferenc Stadionban olykor csupán pár ezren váltottak jegyet és a klubcsapatok stadionjai is üresen kongtak.
A 2010-es évektől folyamatos fejlesztések kezdődtek, stadionokat renováltak, újak épültek, melynek csúcspontja a 67 ezer férőhelyes Puskás Aréna 2019-es átadása volt. A magyar válogatott mostanában a barátságos mérkőzéseken is legalább 50 ezer néző előtt lép pályára.
A rengeteg munka és a pénz ellenére azonban lenne még hova fejlődni. Bár a magyar válogatott stabil Eb-résztvevővé vált (ezt korábban el sem tudtuk volna képzelni), a vb-kijutás továbbra is várat magára. Sokak szerint ez lenne a következő nagy lépcsőfok, melyre a magyar foci még láthatóan nem áll készen. Ami viszont kétségbeejtőbb, hogy a magyar csapatok, és úgy egészében a magyar labdarúgás színvonala nem fejlődött jelentősen az utóbbi évtizedben. Ugyan van egy Ferencvárosunk, amely a nemzetközi porondon is tényezővé vált, a több milliárd forintos befektetés ellenére azonban a magyar bajnokság színvonala továbbra sem közelíti meg az európai élvonalat.
A klubcsapatok nemzetközi szereplései ritkán hoznak tartós sikert, az utánpótlásból pedig csak szórványosan kerülnek ki olyan játékosok, akik valóban meghatározóak lehetnek külföldön. Sokan Szoboszlai Dominikot hozzák fel ellenpéldaként, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a Liverpool sztárja édesapja klubjában, a Főnix Goldban kezdte el pályafutását, majd rendkívül fiatalon a Salzburg akadémiájára került, tehát Szoboszlai sem feltétlenül a magyar utánpótlás terméke.
Az infrastruktúrát ugyan sikerült helyreállítani, az utánpótlásról azonban ez már nem mondható el. A magyar utánpótlás válogatottak nem számítanak komolyabb tényezőnek az európai futballtérképen, és a klubok akadémiái sem működnek megfelelően. A 2010-es évek második és a 2020-es évek első felében látványosan megugrott a külföldi labdarúgók száma, az MLSZ ezért is vezette be nemrég a magyar- és az ifiszabályt, azóta valamelyest javult a helyzet ezen a téren. Az akadémiákról kikerülő sztárok azonban továbbra is hiányoznak, az utóbbi évekből legfeljebb Tóth Alex és Kerkez Milos tartozik ebbe a kategóriába. Az akadémiákat minél előbb meg kellene reformálni, máskülönben azon kapjuk magunkat, hogy a mostani generáció kiöregedik, és nem lesz utánpótlás.
A probléma talán nem is a pénz mennyiségében rejlik, hanem annak elosztásában és felhasználásában. Biztonságot ad kluboknak és szereplőknek, de nem mindig kényszeríti ki a teljesítményt. Egy olyan közeg alakult ki, ahol a túlélés biztosított, de az igazi versenyhelyzet hiányzik.
Ennek ellenére nagyon felszínes és butaság lenne azt mondani, hogy minden kidobott pénz volt. A futball társadalmi szerepe Magyarországon mindig is túlmutatott a sporton. Közösséget teremt és identitást ad. Egy-egy telt házas mérkőzés, egy váratlan győzelem képes összehozni embereket, akik máskor talán sosem találnának közös hangot.
Gondoljunk csak a jelenleg is tartó Rossi-érára, mely során minden mérkőzés felért egy ünnepnappal, tízezrek együtt nevettek és sírtak az eredménytől függően. A 2000-es évek elején a magyar társadalom semlegesen állt a labdarúgáshoz, nem mozgatta meg őket a téma, elveszítették lelkesedésüket a labdarúgás iránt.
A kételkedők nem azt kérdőjelezik meg, hogy fejlődött-e a labdarúgás az elmúlt 16 évben, hanem, hogy ez a fejlődés arányos-e a fociba invesztált milliárdokkal. A környező országok helyzetét figyelembe véve valóban felmerülhet bennünk ez a kérdés, a jóval szerényebb anyagi lehetőséggel rendelkező szlovák labdarúgás teljesítményben semmivel sincs lemaradva a magyar mögött, legfeljebb az infrastruktúrája elmaradottabb. A csehek és az osztrákok kijutottak a vb-re, és a klubcsapataik is sikeresen szerepelnek a nemzetközi sorozatokban, a horvátokról pedig már nem is beszélve. Ezekkel az országokkal legfeljebb az infrastruktúra terén vehetjük fel a versenyt, a teljesítményben még van hova fejlődnünk.
