Máséval a csalánt

Ha Európa az ukrajnai háború mintáját követve – mások érdekeit kiszolgálva – ismét hagyja belehúzni magát egy háborúba, az Irán ellen folytatott amerikai-izraeli hadjáratba, azzal már nem „csak” viszonylagos jólétét fogja elveszíteni, hanem önnön létezését is kockára teszi, minden korábbinál közelebb hozva a harmadik világháború lehetséges kitörésének rémét. Egy ilyen forgatókönyv elkerülésének pedig a lehető legfontosabbnak és a „minden áron” kategóriába tartozónak kellene lennie minden európai számára, persze amennyiben akad még ennyi túlélési ösztön az öreg kontinensen, amelynek nagy része évek óta az agónia félreérthetetlen jeleit mutatja.

Donald Trump amerikai elnök abbéli elképzelései, hogy a hadjáratot afféle villámháborúként valósítják meg, elveszítették realitásukat, sőt a konfliktusban kárvallott országok száma emelkedik, mi több egyre komolyabb a veszélye annak, hogy az a jövőben nem csak a térségi országokra korlátozódhat majd.

Egy amerikai újságíró, Ethan Levins, szarkasztikus hangvételű írásában a következőképpen összegezte a becslések szerint napi kétmilliárd dollárba kerülő Irán elleni háború első három hetének „hozadékait” amerikai szempontból. Az orosz és az iráni kőolajat kivonták az amerikai szankciók hatálya alól, a Hormuzi szoroson áthaladó hajóknak 2 milliót kell fizetniük Iránnak, az amerikai részvénypiac értéke 1 billió dollárral csökkent, az amerikai hadsereg legdrágább repülőfejlesztésének terméke, az F-35-ös vadászgép használhatatlannak bizonyult, a térségbeli amerikai támaszpontok állandó támadás alatt állnak, és az egyik Chameneit sikerült leváltani egy másik Chameneire.

A ténymegállapításoknak ezen sora talán nem is kíván további kommentárt. Európai vagy inkább globális szempontból azonban a további, és az amerikai újságíró által ugyan nem említett, de azoknál még komolyabb negatív következményeket is meg kell említeni. Elsőként talán azok gazdasági vetületeit, a kőolajárak ugrásszerű emelkedését, az energiahordozók ellátási láncainak teljes elbizonytalanodását, amelyek következményei egybehangzó szakértői vélemények szerint már most meghaladják a hetvenes évek olajválságainak kihatásait. Azt talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy mindez nem „csak” az üzemanyagáraknak, az élet minden területére begyűrűző, emelkedéséről és azoknak a gazdasági fejlődését visszavető hatásáról szól, hanem az ellátás biztonságának olyan megingásáról, amelyhez képest az ukrajnai konfliktus elején tapasztalt európai gázproblémák apróságnak számíthatnak majd.

A lehetséges problémák nagyságrendjének érzékeltetése érdekében említsünk csak egy példát. Miután az izraeli hadsereg csapásokat mért a világ legnagyobb gázmezőjére, az iráni South Pars gázmezőre, az iráni haderő válaszcsapásként megtámadta az egyik legnagyobb katari – de részben amerikai és európai nagyvállalatok érdekeltségébe tartozó – LNG (cseppfolyósított földgáz) finomítót. Annak megértéséhez, hogy miért is kiemelten fontos ez, tudni kell, hogy a világ legnagyobb LNG finomító szerelvényeinek döntő többsége a térségben található és mindegyikük az esetleges iráni válaszcsapások elérhetőségének körében van. Ha ehhez hozzátesszük, egy-egy ilyen finomító szerelvény cseréje akár 10-15 évet is igénybe vehet, talán jobban értelmezhetővé válik a hangzatos kijelentéseinek jelentését gyakorta váltogató Donald Trump legújabb bejelentése is. Konkrétan az, hogy nem sokkal azután, hogy még 48 órás ultimátummal fenyegette Iránt, egyszeriben már arról számolt be, hogy „nagyon jó” tárgyalásokat kezdett Teheránnal és ezért néhány napra felfüggesztik az iráni létesítmények elleni csapásokat. Mellesleg tegyük hozzá, hogy Teherán bármiféle ilyen tárgyalást cáfolt.

Abban a Washingtonban, ahol már számos alkalommal – de legláthatóbban Európának és Oroszországnak az ukrajnai konfliktus által megvalósított szembeállításával – bizonyították, hogy állítólagos „partnereikre” leginkább csak eszközként tekintenek. És ez a szemlélet most az Irán ellen folytatott amerikai-izraeli háború esetében fokozott mértékben megmutatkozott.

Bár Donald Trump az Irán elleni háború néhány hetében több olyan értelmű kijelentést is tett, hogy már beköszöntött a győzelem, és Iránnak már nem maradt érdemi védekező kapacitása és hasonlók, a folytatódó konfliktus és az aktuális hadijelentések – fogalmazzunk diplomatikusan – „némileg ettől eltérő realitást sejtetnek.” Persze el lehet hinni, hogy a konfliktus során „lezuhant” amerikai vadászrepülőgépek – köztük a „szupermodern” és főképpen szuperdrága F-35-ös – csak baráti tűz vagy meghibásodás áldozatává váltak, vagy, hogy a Gerald Ford repülőgépanyahajót csak egy fedélzeti tűz okozta meghibásodás miatt kellett visszavonni a térségből és hasonlók, de másrészt meg lehet próbálni józan ész mentén hozott következtetéseket is levonni.

Persze, ha az ember nem az Amerikai Egyesült Államokban él. Legalábbis az ottani helyzetről sokat sejtet egy rövid, a nemzetközi sajtóban alig helyet kapott, hír, amely a napokban a kommunikációért felelős szövetségi bizottság (FCC) elnökének egy bejelentéséről számolt be. Konkrétan arról, hogy a szövetségi szinten működő regulációs szerv kilátásba helyezte azon médiák közvetítési engedélyének bevonását, amelyek az amerikai kormányzat érdekeivel szembemenő módon tájékoztatnak az iráni és az ukrajnai eseményekről. Ez ugye némileg árnyalja a demokrácia és a szólásszabadság fellegvárának tartott USA-beli állapotokat, nem utolsó sorban annak tükrében, ha hozzátesszük, hogy az FCC bejelentését követő napon Pete Hegseth amerikai háborús miniszter is erőteljesen bírálta az amerikai CNN-t amiatt, ahogy az az Irán elleni háborúról tájékoztat.

Summa, summárum Donald Trump és kormányzata – legalábbis a belpolitikai színtéren – bajban van az Irán elleni háború miatt, és nem csak amiatt, hogy az amerikai kutakon néhány hét alatt negyedével nőttek – az amerikai politikában rendkívül fontos mutatónak számító - üzemanyagárak és hogy közvélemény-kutatások szerint az amerikai lakosság többsége nem támogatja az Irán ellen folytatott hadjáratot. Több elemzői vélemény szerint Trump ha csak tehetné, már igen szívesen kifarolna az Irán elleni háborúból, amelynek elhúzódásának egyre nagyobb az esélye, de nem egy könnyen teheti ezt meg, részben a teljes arcvesztés veszélye, részben pedig a perzsa országgal való teljes leszámolást erőltető izraeli lobbi nyomása miatt.

Így aztán – ugyancsak elemzői vélemények szerint – Trumpnak csak korlátozott lehetőségei maradtak, hacsak nem számolunk egy szűkebb mértékű, de kérdéses sikerű, vagy egy teljes bevetésű, de otthon politikai öngyilkossággal is felérő, Irán elleni szárazföldi hadművelettel. A lehetőségek egyike, hogy egy erőteljes kommunikációs művelettel újabb győzelmet és megegyezést próbálnak meg eladni, vagy a felelősséget, a költségeket és következményeket megpróbálják megosztani európai és más „szövetségeseikkel.” Az ilyen irányú igyekezetek már a háború elején is megmutatkoztak, amikor Trump európai „partnereitől” kért segítséget a hadjárathoz, de akkor még egyértelmű elutasítást vagy konkrétumokat nem tartalmazó válaszokat kapott. És hasonló volt a reakció arra a felvetésre is, hogy az Irán által részben lezárt Hormuzi szoros „felszabadítását” azoknak az országoknak kellene biztosítaniuk, akik bár nem vettek részt a blokádot kiváltó Irán elleni hadjáratban, de felvevői piacai a szoroson áthaladó energiahordozóknak.

Azóta a helyzet – legalábbis árnyalataiban – némileg változott, hiszen közben Washington több – köztük európai – szövetségese is, igaz konkrét ígéretek nélkül, de megfontolás tárgyává tette a felvetést, feltételezhetően az erősödő diplomáciai nyomás hatására. Egy ilyen célú nyomásgyakorlás, vagy inkább „hangulatelőkészítés” más oldalról is megfigyelhető volt az elmúlt napokban, konkrétan abban a viszonylatban, amikor a Diego Garcia amerikai-brit támaszpont elleni iráni rakétakilövéseket követően az izraeli sajtó jelentős része arról kezdett cikkezni, hogy az új iráni rakéták európai országokra is veszélyt jelenthetnek. Hogy miért is jelentenének veszélyt az Irán elleni háborúból (egyelőre) kimaradt Európára azt nem könnyű megérteni. Azt viszont annál inkább, hogy egy ilyen rémálom miért válna valós lehetőséggé amennyiben az öreg kontinens is beszállna az amerikai-izraeli érdekek mentén zajló hadjáratba, ami Európának csak negatív következményekkel járhatna.

Ez pedig innentől fogva, úgymond sokkal keményebb játék, annál az amerikai gyakorlatnál, amikor Washington „máséval veri a csalánt” úgy ahogy például Ukrajna esetében, ahová fegyvert szállít azoknak az európai „partnereinek” a számlájára, akik zsebéből százmilliárdokat húz ki úgy is, hogy a ki tudja milyen érdekeket képviselő uniós vezetők által leválasztotta őket a megfizethető energiahordozókról.

Az USA olyan globális katonai és gazdasági konkurensei, mint Oroszország és Kína, Ukrajna, illetve Venezuela és most Irán példáján felfoghatták, hogy már egyre kevésbé van hová hátrálni. Talán most már több európai fővárosban is felfoghatnák, hogy ha Európa szeretne kilépni Washington állandósult „csalánverő szervének” szerepéből, ugyancsak nincs hová hátrálnia. Hacsak nem a szakadékba.