Más várakozás ez
Idestova a hatvanötödik karácsonyomra készülődöm. Éppolyan izgatottan és várakozással telve, mint az emlékezetemben élő legelsőre négyéves koromban. Annyiban változott ugyan a dolog, hogy amíg a gyerekkori karácsonyok alkalmával a szeretet és a család varázsában a Jézuska ajándékai tartottak izgalomban, addig később, felnőtt koromban már az ajándékozás öröme.
Milyen kár, hogy a hosszú adventi várakozást csak rövid, háromnapos karácsonyi ünnep követi! Ripsz-ropsz elillan karácsony, szokták volt mondogatni. Olyan fájdalmasan gyorsan elröppen, hogy mire észbe kapunk, már csak a kiszáradt bejglicsonkok, kettévált levelespogácsa-maradványok, szőnyegbe fúródott fenyőtüskék, az unokák által ittfelejtett babaruhák, Lego-emberkefejek és az ajándékcsere végett becsessé vált árcédulák emlékeztetnek rá.
Milyen jó volna megállítani az időt ilyenkor! Pedig a karácsonyt megelőző hosszabb adventi időszakkal, a várakozással együtt nem is olyan rövid ez az egész! Ez teszi igazán teljessé az év legszebb ünnepét. A világító gyertyák számának növekedése, a fokozódó fény jelképezi az egyre terebélyesedő szeretetet, a hitet, a reményt és az örömöt is. Átengedjük magunkat a karácsonyi várakozás boldog érzésének, ami a hagyományos értékek mellett a legtöbb ember számára valami sejtelmeset és megfoghatatlant is jelent. Úgy várjuk Jézus Krisztus szívünkbe költözését, hogy előtte ünneplőbe öltöztetjük a szívünket. Hogy aztán a megterített ünnepi asztalnál együtt emlékezzen és örvendjen a család.
Az idén azonban az örömbe üröm is vegyül. Lelkünk ünnepi várakozását szinte az egész világon kiegészíti, felülírja egy, a létünket, egészségünket befolyásoló másfajta várakozás is: Legyen vége már!
Addig nem leszünk képesek önfeledten ünnepelni, amíg az utcákon, tereken, kapuink előtt, kertjeink alatt koronás kisöccsével ott ólálkodik a kaszás, amíg járványügyi háborításnak számítanak a közösségi összejövetelek, a kávéházi és a kocsmai üldögélések, amíg magányosan lehet csak róni a futóköröket, és vásárlási idősávokba, kijárási tilalomba kényszerül az ember. Amíg a maszkok lekerültével nem villan elő a mosoly, s csak a zavaros, ijedt tekintetek láthatók. Amíg elmaradnak az ölelések és a baráti kézfogások, és átveszik a helyüket a könyökölések, a kétméteres távolságok, amíg a haragosunkat beszélgetés közben nem a fenébe, hanem karanténba küldjük. Amíg tesztelik az idegeinket, és országos orrpiszkálással fenyegetnek lépten-nyomon. Amíg az iskolakerülés dicsérendő és a járványbizonyítványban a mulasztott órák magas számával kérkedni lehet (szegény osztályfőnököknek van mit számolniuk). Amikor az utcán átmegy a kedves, és te nem rohansz utána, mert félsz, hogy elkapod, amíg korlátozva érezzük magunkat a szabad mozgásban, a határokon is.
Amíg a szeretteink nem ünnepelhetnek velünk egy asztalnál, mert a határ túloldalán rekedtek, és mi sem mehetünk utánuk.
Amíg egy focicsapatnak csak az ellenfél játékosai és a játékvezetők szurkolhatnak a stadionban. Amíg a napi hírekben valaki mindig elmegy és soha nem tér vissza. Amíg a kormány a következetes kormányzáson kívül mindent csinál, és amíg a vírustagadók maszk nélküli világot, a vírushívők pedig vakcinát akarnak a karácsonyfa alá.
Az idén ünnepeljünk elcsendesedve. Petárdaárusok nélkül. Szabadság, egészség! E kettő kell nekem! Testvérek, ha túl leszünk rajta, sohase nézzünk hátra!
