Marad a kisebbik rossz
Nem áll távol az igazságtól, hogy a huszonegyedik századi politika egyfajta életérzést fejez ki, annak próbál megfelelni. Nem mellesleg a posztmodern korban egy párt akkor lehet sikeres, akkor nyerhet lendületet, ha képes (legalább virtuális) közösségi élményt adni a követőinek. A recept persze nem új, viszont a digitális világ soha korábban nem látott lehetőségeket kínál a pártoknak a választók mobilizálására.
Ha a szlovákiai viszonyokat nézzük, az elmúlt évek leginkább a politikai érdeklődés apályát tükrözték. A közéleti állóvíz a kormánypártoknak kedvez, de számukra is hordoz veszélyeket. Ha az ellenzék egy váratlan húzással lendületbe jönne, vagy egy új potensebb kihívó jelentkezne, az elkényelmesedett kormányoldal nehezen behozható versenyhátrányban találná magát.
Ugyancsak sajátossága a honi közéletnek, hogy a választók többsége a parlamenti választásokon rendre valami ellen, és nem valami mellett szavaz. Sokat elárul közéleti viszonyainkról, s egyáltalán a mindenkori kormányok ténykedésének társadalmi megítéléséről, hogy voksolásról voksolásra a leginkább megragadható közérzület a proteszthangulat.
A szétaprózott, képlékeny pártrendszer is abból fakad, hogy a választók nagy többségének pártok iránti elköteleződése csekély, jószerével ciklusról ciklusra változik. A parlamenti választások befutója rendszerint az a párt, amelyik a legnagyobb hatékonysággal tudja becsatornázni az elégedetlen választók tömegeit. Így történt ez 2020-ban, majd 2023-ban is, amikor a szavazók többsége előbb kiakolbólította Robert Ficót, majd visszaszavazta a hatalomba.
A szlovák választó arra kondicionálódik, ha már nincs igazán jó választás, mindig a kisebbik rosszra adja a voksát. A kisebbik rossz pedig rendszerint az az ellenzék, amely ugyan nem kínál vonzó alternatívát, de arra jó, hogy általuk büntesse meg az elégedetlen választó a pocsék kormányzást, amelynek a következményeit a mindennapokban nyögi.
A 2027-es választások kimenetele szempontjából döntő fontosságú lehet, mennyire bizonyul tartósnak a közéleti érdeklődés apálya, illetve képes lesz-e az ellenzék átélhető, mozgósító erejű üzenetekkel élni. A kormányoldalnak érdeke lesz hűteni a rendszert, hiszen jóval nagyobb számú törzsválasztói tábora van, mint az oppozíciónak. Alacsony vagy relatíve alacsony részvétel esetén pedig jócskán felértékelődnek a leginkább elkötelezett választók voksai.
A felvidéki magyar választók 1990 után évtizedekig kilógtak a szlovákiai mintából, nagy többségük számára nem volt kérdés, hogy az érdekeiket képviselő etnikai pártot válasszák. A kisebbik rosszra legfeljebb a korszak államfőválasztásain adták a voksukat, ilyen választás volt például Ivan Gašparovič Vladimír Mečiar ellenében. Az etnikai párt meggyengülésével párhuzamosan a felvidéki magyar választók egyre nagyobb hányada vette át a szlovák választói mentalitást: valami ellenében, és nem valami mellett szavaz.
A felmérések azt mutatják, a magyar választók többsége – a szlovák szavazókhoz hasonlóan – elégedetlen a saját és az ország helyzetével. Vagyis a meghatározó életérzés, amely a politikai preferenciáit formálja, a proteszthangulat. A feladat a Magyar Szövetség számára adott: egyrészt lovagolja meg a társadalmi elégedetlenséget, másfelől terelje azt mederbe, maga mögé állítva a nem elkötelezett szavazók tömegeit.
A kisebbik rossz választása az adott pillanatnak szól, a legértékesebb szavazói attitűd, a párt melletti tartós elköteleződés kialakításához több kell. Talán ott kellene kezdeni, hogy a politikát a benne lévőknek nem túlélnie kellene választásról választásra, hanem átélhetővé, vonzóvá tennie.
