Magyarázom a bizonyítványom…
Észre sem vettük és már el is telt az első félév. A gyerekek kézbe kapják a bizonyítványt, helyesebben a félévi értékelőt. Ha minden jól alakul, otthon a szülőket nem éri nagy meglepetés. Ha el tudják fogadni gyermekeiket úgy, ahogy vannak, képességeikkel, talentumaikkal és hiányosságaikkal együtt. Amilyenek mindannyiunknak vannak. Merthogy senki sem tökéletes.
Szülőként mégis arra vágyunk, hogy gyermekünk sokra, nálunknál többre vigye. Hajlamosak vagyunk idealizálni csemetéinket, elfogultak vagyunk és többet látunk beléjük, mint mások. Vagy legalábbis szeretnénk. Hogy ez önbecsapás, arra sokszor csak évek múltán, legrosszabb esetben pedig sosem jövünk rá.
Miért baj az, ha a gyerek kettesre vagy hármasra írja meg a matematikadolgozatot? Hallották már, milyen szépen énekel? Érdemes volna zenére járatni, nagyon tehetséges…
Ha ezt egy pedagógus mondja a szülőnek, akkor bizony van min elgondolkodni. Az nem jó reakció, ha odaböki válaszként, de hát az apukája is mérnök, úgy gondoltuk, legyen belőle is az…
Kiráz a hideg, ha olyasmit hallok, orvosnak, ügyvédnek, bankárnak szánjuk a gyereket. Honnan veszi a szülő a bátorságot, hogy eldöntse, mi lesz a csemetéjéből?
Eszembe jut egy orvos ismerősöm, aki semmilyen irányba sem terelte gyermekeit, azt akarta, saját maguk találják meg az útjukat. Hiába tapasztalták meg, hogy ő sokszor nincs otthon hétvégeken, éjszakánként gyakran ügyel, mindig csak este ér haza a rendelőből, az egyik lánya mégis ugyanazt a hivatást választotta. S ez evidens volt már egészen kicsi korától kezdve. Ha bárki megsérült a családban, lehorzsolta a térdét, elvágta az ujját, ő ott termett és máris lekezelte a sebet. Olyannyira nem félt a vér látványától, hogy később sebész lett belőle…
A szülőnek nem feladata és nem is kompetenciája, hogy pályát válasszon gyermeke számára, vagy kikövezze előtte az utat az őáltala megálmodott hivatás felé.
Nem a gyermek dolga valóra váltani szülei meghiúsult álmait. Én ugyan nem lehettem jogász, de te, fiam, ha törik, ha szakad, az leszel… Mindent megadunk hozzá. Te csak tanulj, magolj szorgalmasan… Ugye, ismerős szavak?
A szülő dolga a szeretetteljes nevelés, az odafigyelés. Nem várhat el többet a gyermekétől, mint amennyire képes.
El kell tudni fogadni, hogy nem lesz belőle atomfizikus, csak jó szakember. Az sem könnyű eset, ha a szülőnek arra kell ráébrednie, gyereke briliáns elme, valóságos zseni, aki még nagyon sokra viheti. Vajon kitől örökölte, hogy úgy vág az esze, mint a borotva?
Ha nem vigyázunk, leginkább mi, szülők ronthatjuk el az egészet. Az iskola és a pálya választásánál.
Azzal, hogy megköveteljük a tiszta egyes bizonyítványt, vagy azt, hogy versenyekre, különórákra járjon, akkor is, ha nem akar. Az iskola nem lehet számára versenyistálló, ahol állandó a bizonyítási kényszer. Ahol mindig győzni kell! A jó szülő időben észreveszi, felfedezi gyermeke képességeit, és olyan elfoglaltságot talál a számára, ahol ezeket kamatoztathatja. A sikerélmény garantált, ami szárnyakat adhat a csemetének… S ha eljön az ideje, el tudja dönteni, milyen hivatást válasszon, melyik útra lépjen.
Tiszta egyes tanuló márpedig nincs. Sok pedagógussal együtt magam is ezt vallom. Mindenben nem lehet ugyanolyan ügyes egy-egy gyerkőc.
Még az átkosban is előfordult, kapaszkodjanak meg, hogy csak tornából kapott kettest az eminens diák… A szülő persze ment panaszra, de hát nem volt mit tenni, ügyetlen volt a lurkó, nem ment neki a bakugrás, a rúd-vagy kötélmászás, még a labdába se tudott belerúgni… Év végéig kijavíthatta, ha kicsit megerőltette magát, és nem csak a két- vagy többismeretlenes egyenletekkel foglalatoskodott.
Év végéig minden diák javíthat. Kihozhatja magából a maximumot, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csupa kitűnő érdemjegy kerül a bizonyítványára. Mert nem a bizonyítvány, az átlag, a monitoreredmények teszik majd sikeressé. S végképp nem boldoggá.
