2019. október 21., 20:00

Magányból egyedüllétbe

Hajnalodik. Talán megértem lassan, az ősz ezer vibráló színe ellenére miért a szürkeség, a színtelen szomorúság telepszik rá belső tájaimra. Túl messziről üzen valamit, valaki, aki talán sosem voltam s nem is leszek már.

201605091446540.1455744826_nyugdijas_kezek_gettyimages.jpg

Gyerekkoromban kavicsokat gyűjtöttem. Megragadott a sokféleségük, formáik változatossága és látszólag egységes színük sokféle árnyalata. Sokkal több színárnylatot láttam, mint a körülöttem élők, akik furcsán néztek rám, mikor gipszágyba rögzített kavicsmozaik képemről azt mondtam, ez az ezerarcú fehéresszürke szimfóniája. Mi az, hogy szimfónia, nincs is értelme, mondták. És kérdezték: amúgy jól vagy? Elvoltam.

Meglehet, ma már rólam is kimondaná a tudomány, hogy az autizmus egy különös válfaja vagyok. Vannak dolgok, amiket nem tudok megtanulni, magatartásommá tenni akkor sem, ha éppen társadalmi kánonná nyilvánították. Van vonal, amit átlépni nem tudok. Nem biztos, hogy ez a vonal a való és őrült határvonala; az amúgy is az ezerarcú fehéresszürke szimfóniája, valami elmosódó folyóvíz, mely medrében simára öleli a torz kődarabokat.

Magam a tömegben tudtam teljesen, tökéletesen magányos lenni. Ha túl hangos volt, ha harsogott, bezárultam. Azt figyeltem csak, mitől vetkőznek ki magukból s állnak össze kórusban üvölteni, s hogyan változik meg a levegő rezgése körülöttük. Cseppnyi lelkesedés nem volt bennem. Nem volt lélek a kitört kollektív eufóriában. Meglehet, nem is eufória volt, amit láttam, csak hatalmas üvöltés, mellyel távozott a sok legyűrt, soha meg nem emésztett nyomorúság, s azon túl könnyebb volt levegőt venni.

A folyót néztem, mely irányát, útját kereste, emberkavicsok között tekeregve, akik egy röpke időre maguk is folyónak érezték magukat, de aztán ottfelejtődtek a tér macskakövein. A folyókat már nem a tereken terelgették, s újra rakódni kezdett sok megemészthetetlen nyomorúság. Ugyanolyan és másfajta nyomorúságok. Másfajta társadalmi kánonok. Volt, aki az egzisztenciális csőddel küszködött, volt, aki volt, aki gazdag ember vagy gazember, sorozatgyilkos, bérgyilkos lett, s nem csupán a politika hálózatai alakultak újjá, hanem a gazdaságiak is, sokkal ridegebb, könyörtelenebb módszerekkel. És összefonódtak lassan. Az eufóriából, mely talán nem is eufória volt, mára alig maradt valami. Legfeljebb káosz, melyből csak az hallatszik ki, amit hirtelen jobb útra tért, megvilágosodott főbenjáró bűnözők énekelnek, feltárva, amit amúgy is tudtunk jó ideje: a hatalom – bármelyik fajta hatalom – csak annyival bűntelenebb, hogy a fegyvert nem ő sütötte el. Csak elfogadta, hogy ennek árán gazdagodjon.

Levegőt venni sem könnyebb már. A szabadság is, amit a köveket fényesítő folyó megidézett, most éppen fél évszázaddal ezelőtt beköszöntött napokat él meg. A szavak értelme is elveszett. Pilinszky hangja szól lemezjátszóm korongjától: „Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat. // Isten az Isten. / Virág a virág. / Daganat a daganat. / Tél a tél. / Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.”

Elvagyok. Magányomat lassan felváltja az egyedüllét, az ezerarcú fehéresszürke szimfónia.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.