Macron esete a leprával
„Erős Európa kell, ennek érdekében a közeljövőben javaslatokat teszek az európai partnereknek” – indította európai választási kampányát a francia államfő, aki sorra látogatja majd a tagállamokat is, hogy elképzeléseihez támogatókat találjon.
Valery Giscard d’Estaing, Franciaország 20. elnöke is nagy barátja volt a közös Európának, hévvel és kitartóan építette a monetáris uniót, 2002-2003-ban elnökként vezette az Európai Konvent munkáját, melynek égisze alatt tető alá hozta az Európai Unió Alkotmányát is, ami lényegében lerakta volna az európai egyesült államok alapjait. Volna… Mert a hatályos uniós jogszabályok értelmében a tagállamoknak népszavazáson vagy parlamenti többséggel kellett volna elfogadniuk az alkotmányszerződést (így nevezték akkoron).
A népszavazási sorozatot 2005 februárjában Spanyolország indította, ott az igenek győztek. Parlamenti többséggel Magyarország, Litvánia Szlovénia és az olasz felsőház mondott rá igent, Franciaország népe 2005. május 30-án szavazott, s döntő fölénnyel – majdnem 56 százalékos nemmel – el is utasította az alkotmányszerződést. Pár nappal később a hollandok még ennél is „jobbak” voltak, náluk a lakosság kétharmada nem kért a nemzeti szuverenitást alaposan megnyirbáló európai szuperállam-tervezetből.
A Giscard d’Estaing-i francia álomnak tehát a francia nép vetett véget. Többségük mit sem törődött azzal, hogy az elképzelést „legfőbb francia érdekként” tálalták fel neki. A franciák elsősorban franciák, nekik a nemzeti lét az első. (Ezzel formálisan kútba esett az alkotmány. Azért csak formálisan, mert időközben sok minden beépült belőle a Lisszaboni Szerződésbe – például a többségi szavazás elve –, és az uniós intézmények hatalomkiterjesztési törekvései is a bukott alkotmány kitételeinek megvalósításán fáradoznak.)
Emmanuel Macron most újrakezdte az álmodást az egyesült Európáról, aminek szerinte egyetlen akadálya van: a csúf nemzetállamok nemzeti önzése. Emmanuel Macron elnök a nacionalizmusról ezért mint az Európai Unió „leprájáról” beszél, miközben az integráció elmélyítését azért szeretné elérni, mert az a legfőbb francia érdek. Ám hogy a franciák mit gondolnak erről a macroni álomról, azt újbeszélős világunkban egyre kevésbé tudni, így aztán az is titok, a legnagyobb európai „lepratelep” nem éppen a kizárólagosan francia nemzetiségű franciaföldön leledzik-e. Ez csak annak az európai embernek a fejében nem fordul meg, aki épp most lépett le a falvédőről, elvégre a legádázabb elfajult nacionalizmusnak, a nemzeti felsőbbrendűséget hirdető sovinizmusnak még a névadója is egy francia drámai hős (Nicolas Chauvin, a napóleoni kor katonája)… Talán nem véletlenül.
